Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1952. április 17.
Ifjúságomból még megemlítem azt, ami itt, ezek között a falak között jut eszembe. Ebben az épületben laktam 1919-ben és innen mentem jelentkezni a Luther Otthon akkor majdnem valamennyi lakójával együtt az első Tanácsköztársaság Vörös Hadseregébe. Az én utam az evangélikus papi családból egyenesen és töretlenül vezetett mai állásfoglalásomig. És azokról, akik a jelenlevők közül teljes odaadással az új társadalmi rend építői közé sorakoztunk, nyilvánvaló, hogy amire életünket is feltettük, azt összhangban tudjuk a magyar protestantizmus százados szabadságszellemével, teljes harmóniába van azzal a szellemmel, amit az evangélikus parókiáról hoztam magammal. Tisztelt Egyetemes Közgyűlés! Mi itt valamennyien gályarabok unokái vagyunk, ki vérségileg, ki szellemileg, s ha állás foglalunk új társadalmi rendünk alapvető kérdéseiben, nem teszünk mást, mint őseink, akik évszázados harcot folytattak az ellen az elnyomás ellen, amely nemzeti történelmünkben a protestantizmus külön elnyomásaként is jelentkezett. A vallásszabadságért folyó harc nálunk majdnem mindig egybeesett a nemzeti szabadságért folyó küzdelemmel. A protestáns egyházak már felismerték, hogy most ennek a harcnak teljes győzelméhez érkeztünk és már évekkel ezelőtt őszinte deklarációkban álltak népi demokráciánk mellé, megkötötték az állam és az egyház között a megállapodást. Mindez az egyházi közvélemény, a demokratikus egyházi tömegek alulról jövő követelésére, kívánságára történt, az egyházi közvéleménynek alulró feltörő ereje tette kötelességévé a mi egyházunk vezetőinek is, hogy határozottan állást foglaljanak az új társadalmi rend és annak hatalmas alkotásai mellett. Amikor ezért még harcolni kellett, körülbelül négy évvel ezelőtt mondottam egy beszédet abban a templomban, amelyben egy életen át prédikált az édesapám. – Abból az alkalomból, hogy Népköztársaságunk kormánya visszaadta annak a templomnak s a nácik és itteni bérenceik által elhurcolt harangot. A nácik és a fasiszták elhurcolták a harangokat éppúgy, mint az embereket, ölni és meghalni. A népi demokrácia szabadságot hozott az embereknek és a harangoknak egyaránt. Az volt a háromszázadik harang, amelyet a Népköztársaság kormánya az egyházaknak adományozott. Akkor, abban a beszédben még sürgetnem kellett, mint egyházam egyik tagjának a velem egyformán gondolkodó és érző és egyházát velem együtt egyformán féltő sok egyháztaggal együtt, hogy egyházunk vezetősége ragadja meg az állam részéről feléje nyújtott baráti kezet. Azóta ez a kézfogás megtörtént és ma itt csak arra tehetek ígéretet, hogy kötelességszerűen és mély meggyőződéssel vigyázni fogok az államunk és az egyház között kötött megállapodás megtartására, segíteni és biztosítani fogom, hogy a megállapodás végrehajtását az egyház részéről semmi ne zavarja. Tudom azt, hogy az állam
