Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1950. szeptember 29.
felé s hívom és várom őket a munka és a szolgálat útjára. Ez ez egy dolog: az egyház szolgálata az, amibe nemes tusában versengenünk lehet és kell, mindig a Jézus Krisztus jó vitézeinek, ahogyan arról Pál apostol Timotheushoz írott második levelének második részében ír. Meg kell jegyeznem, hogy az elnöki tanács és az egyetemes presbitérium rendkívül gyakori összehívása, valamint az ugyancsak szükségszerűen összehívott rendkívüli közgyűlés igen súlyos terheket rótt az egyházegyetem költségvetésére. Ezek a rendkívüli kiadások érthetővé teszik, hogy az egyházegyetem anyagi helyzetének biztosítása súlyos gondokat okozott és okoz és hogy e tekintetben az egész egyháznak támogatnia kell az egyházegyetem feladatainak teljesítésében, akkor amikor a jövőbe tekintve az egész háznak úgy kell háztartást kiépítenie, hogy az államsegély fokozatos csökkenésével egyre inkább a maga lábán egyház-közigazgatási szervek anyagi hátterének kiépítésére is. Ezt a kérdést már most szeretném minden egyházát szerető evangélikus egyháztagnak szívére és lelkiismeretére helyezni. A lelkészképzés ügye Evangélikus egyházunk lelkészképzésének ügye ebben az esztendőben fordulóponthoz érkezett. A hittudományi karnak az egyetemről történt leválasztása következtében egyházunk felállítja a Teológiai Akadémiáját, mely hívatva van a lelkészképzést biztosítani. A vallástanításra jelentkezettek számának csökkenésével egyházunk számára időszerűvé vált azoknak a vallástanítással foglalkozó lelkészeknek a sorsával való törődés, akiknek nem lesz elegendő növendék- és óraszámuk ahhoz, hogy önálló vallástanító-lelkészi díjazást kaphassanak. Ebben a kérdésben tárgyalásokat folytattunk az illetékes állami hatóságokkal és ígéretünk van arra, hogy megértésre számíthatunk. Ez azonban nem mentheti meg az egyházat az alól a kötelezettsége alól, hogy lelkészi oklevéllel bíró, felszentelt munkásairól ne gondoskodjék. Kifejezést kell adnom azon meggyőződésemnek, hogy itt elsősorban azok az egyházközségek kell hogy felelősséget érezzenek és teherhordozást vállaljanak, amelyeknek a területén az illető vallástanító lelkészek működnek. Hiszem, hogy gyülekezeteinknek pásztoraik iránti szeretete, s gyermekeik között eddig végzett munka megbecsülése s az a tudat, hogy gyermekeink és ifjúságunk iránt való s a missziói parancsban gyökerező elkötelezésük és felelősségünk s így a munka alkalma és szüksége is a változott körülményekkel nem csökkent, hanem nőtt, meg fogja találni a módját annak, hogy vallástanító lelkészeiknek a gyülekezetekben való elhelyezkedését s így anyagi egzisztenciáját is biztosítsa. Ehelyütt emlékezem meg azokról az ankétekről, szám szerint 11-ről, amelyeket 1949. októberétől kezdődően 1950. év júniusáig a Luther Márton Intézetben tartottam. Ezeken az ankétokon
