Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1949. április 7.
kölcsönös támogatását is. Méltányolva az állam erkölcsi védelmét és anyagi támogatását, jóindulattal figyeljük azon ténykedését, amelyben az evangélium szociális parancsainak megvalósítását állapíthatjuk meg és melyek az emberi méltóság védelmét és kifejlesztését célozzák. És az ige azon parancsa szerint, hogy áron is megvegyétek az alkalmakat, ezt a jó viszonyt tovább fejleszteni kívánjuk, hogy az állam tulajdonát és jogkörét képező eszközöket és lehetőségeket is felhasználassuk Istentől rendelt szolgálatunkra: hirdessük az igét a rádión keresztül, kiépíthessük egyházi sajtónkat, teológiai és hitmélyítő irodalmunkat. És hogy ha mit egyház nem is keveredünk a mai politikába, betartva pontosan körvonalazott egyházpolitikánk irányelveit, híveinket nem tiltjuk el attól! Hitvallásunk XVI. cikkelye szerint a világi dolgokról azt tanítjuk: „Hogy a törvényes polgári intézmények az Isten jótéteményei s a keresztyéneknek szabadságukban áll világi állami bírói tisztséget viselni, a fejedelmi s már érvényben lévő törvény szerint ítélkezni, törvényen alapuló büntetéseket kiszabni, jogos háborúkat viselni, katonáskodni, törvényes szerződéseket kötni, vagyonnal bírni, a felsőség rendeletére esküt tenni, nősülni és férjhez menni. Ehelyett szintén kárhoztatjuk azokat, akik az ilyen világi foglalkozástól eltiltják a keresztyéneket: kárhoztatjuk azokat is, akik a keresztyén tökéletességet nem az istenfélelemben s a hitben, hanem a polgári foglalkozások kerülésében látják, holott az evangélium a szív örök igazságáról beszél. Emellett nem forgatja fel az államot, vagy a polgári rendet, sőt azokat mint isteni rendelést fenntartani kívánja, hogy ki-ki ezek keretében gyakorolja a felebaráti szeretetet. Épp ezért szükséges, hogy a keresztyének a felsőbbségnek és a törvénynek engedelmesek legyenek, kivéve, ha bűnös dolgokat parancsolnának, mely esetben „inkább kell engedelmeskedni Istennek, mintsem az embereknek.” (Csel. 5., 29.) Ezek azok az irányelvek, melyeket magam követni és másokkal is megtartani kívánok. Ennek az egyházpolitikának meggyőződésem szerint az lesz az eredménye, hogy helyreáll a békesség és bekövetkezik az a jó rend, melyre egyházunknak szüksége van, hogy belső feladatait szervezeti befolyástól mentesen megoldassa. Egyházi munkásainkat, lelkészeket és világiakat a hit mérlegére kell tenni. Csak az, aki hiszi és nyíltan megvallja, hogy a Názáreti Jézus, a Krisztus legyen munkatársunk és ebben az esetben őszintén szeretett és igazán megbecsült testvérünk. A képmutatás nélküli szeretet lesz képes valóban demokratizálni egyházunkat, hogy kiseprűzze belőle a cím- és rangkórságot, hierarchikus nagyképű gőgöt, személyi kultuszt, elévült és nevetségessé vált barokk cicomákat és cirádákat. A nép egyháza akarunk lenni. Tudatában vagyok természetesen annak, hogy emberi erőfeszítések, bármennyire jószándékúak legyenek is, nem újíthatják meg egyházunkat. Ezt Isten Szent Lelke végzi el, ki nem érdemelhető módon mint üdvösségünket sola fide, egyedül a hit által. Ezért tehát imádkoznunk kell, de amazt sem szabad azért elhanyagolni. Emberi munkával rendbe hozott és isteni kegyelemmel megújított egyházunk elfoglalhatja megillető helyét a többi protestáns egyház körében. Szeretettel figyeljük és szívesen épülünk az ébredés hatalmas jelein, nemcsak református testvéreinknél, hanem a szabad egyházaknál is. Ők is, mi is hisszük és valljuk az örök reformátori elvet: reformare semper necesse est! Keresztül kell törni magunkat az emberi hagyományok bozótján, minél világosabban felismerjük az egy szükséges
