Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1949. április 7.
77. (V. I.) Az egyetemes presbitérium bemutatja a beérkezett adóalapi segélykérvényeket. Az egyetemes közgyűlés az adóalapi kérvényeket érdemben nem tárgyalja, mert fedezet nem áll rendelkezésre, tekintve, hogy az adóalap javára államsegély nem érkezett. 78. (J. O.) Az előadó beterjeszti az egyetemes presbitérium javaslatát az útiköltség és napidíj megállapítására. A közgyűlés felkéri az egyetemes felügyelőt, hogy a közgyűlés hivatalból való tagjai és előadói, valamint a behívott egyetemes bizottsági tagok részére harmadosztályú vasúti féljegyük árának megtérítése mellett napi 20 Ft napidíjat utalványozzon. 79. (J. O.) A presbitérium javasolja, hogy az egyetemes felügyelő személyi változás miatt az 1949. évi egyetemes egyházi költségvetés megállapításával az új egyetemes felügyelő részvételével hatalmazza meg a presbitériumot teljes jogkörrel. A közgyűlés ily értelemben határoz. 80. (V. I.) Tárgyalja a közgyűlés a nyugdíjintézet 1947–48. évi működéséről szóló jelentést. Az 1947. és 1948. esztendőben, amelyről ez a jelentés szól, a nyugdíjintézet törekvése kettős cél szolgálatára összpontosult. Az egyik az, hogy vagyonát konzerválja, a másik pedig az, hogy a további tőkegyűjtést előmozdítsa. Az előbbi célt három intézkedés szolgálta. Elsősorban a háborúban súlyosan megrongált Mártírok útjai bérházának további helyreállítása, amelynek előhaladásáról és további teendőiről csak annyit, hogy már csak egy utolsó nekilendülés kell ahhoz, hogy a most már a hatóság által is megkövetelt munkálatok befejezhetők legyenek s a bérházon a háborús pusztítások utolsó nyomai is eltűnjenek. A második intézkedés a földbirtok-reform keretében igénybe vett dobozi földbirtok helyett csereingatlan szerzése volt, ami a Tolna megyei Varsádon sikerült is, ahol 100 hold ingatlant ítéltek szerény gazdasági épületekkel a nyugdíjintézetnek, amely a múlt gazdasági év előnytelen bérlettel való kísérletezése után néhány héttel ezelőtt a birtokot az államnak 10 évre bérbe adta, úgy hogy az hasznot aligha hoz ugyan, de az intézet külön megterhelése nélkül fenntartható és tulajdonjoga a remélhetőleg kedvező jövőbeli hasznosítás idejére a nyugdíjintézet számára megmenthető. A harmadik idevágó intézkedés a járulékhátralékokban fennálló kinnlevőség tényleges vagyonként való megmentésében áll, abban a formában, hogy a hátralékok pengő összegét ugyanannyi forintban rögzítve – mi a hátralékosok irányában igen kíméletes eljárás – azok lerovását egy bizonyos határidőig megadott kamatmentesség biztosításával is szorgalmazza. A nyugdíjintézet másik törekvése az, hogy tőkét gyűjtsön. Sajnos, ez a törekvése nem találkozik az egész egyházi, főképp lelkészi közvélemény helyeslésével, mert annak egy része a tőkegyűjtés rendszere helyett a kirovó rendszer bevezetését követeli. A nyugdíjintézet azonban a járuléklerovás terén gyűjtött tapasztalatain is okulva felsőbb hatóságától más utasítást nem kap, kitart a tőkegyűjtés elvének érvényesítése mellett. Teszi ezt annál is inkább, mert az 1953. évi január hó 1-e után nyugdíjba vonulók ellátásának gondja előreláthatólag
