Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1947. április 25

18* y adott és vizsgálóbiztosokat küldött ki a német katonai túlkapások részbeni orvoslására. Nincs is tudomásom arról, hogy lelkészi karunkból valakit akarata ellenére az SS kötelékébe besoroztak volna. Amidőn a német hadsereg visszaözönlött és szokásához híven q feladandó területeket erőszakosan kiürítette s teljes elpusztítással fenyegette, a református egyházzal karöltve tiltakoztam az ország erőszakos elnéptelenítése ellen. Felszólaltam az ellen, hogy Magyarország lakosságát és javait ismeretlen helyre, nyugatra hurcolják s a magyar falvakat és városokat elpusztítsák. Ugyanakkor a püspöki kar felhívta a lelkészek figyelmét az Üdvözítő ama szavára, hogyi a pásztor kötelessége híveivel jóban-rosszban egyaránt kitartani. Sajnos, a tökélyre emelt német propaganda s a német katonai parancsnokságok által kiadott kiürítési parancsok mégis sok lelkipásztort elsodortak gyülekezetéből. A menekült lelkészeket segélyeztem s igyekeztem a további, nyugatra való menekülés céltalanságáról meggyőzni. Mikor pedig az esztelen pusztítás hazánk fővárosát is martalékul akarta dobni, a református egyházzal közösen tiltakozó iratot adtam át a Szálasi-kormánynak, óvást emelve ruemcsak egyházunk, hanem az egész magyar nemzet 'nevében is a főváros hidainak és közműveinek felrobbantási terve ellen. A Szálasikormány beadványunkra értesített, hogy a német hadvezetőség a közművek felrobbantásától eltekint. Drámai beadványban kértem Budapest nyiltvárossá nyilvánítását. Választ néhány nap múlva Szálasi sajtójából kaptam, amely hazaárulónak bélyegezte mindazokat, akik Budapesti nyiltvárossá nyilvánítását kívánják, mert szerinte soha sem volt olyan közel a győzelem, mint akkor. Utolsó tiltakozásomat 'már a német katonai parancsnokságon jelentettem be, amikor felszólaltam az egyetemes székház lefoglalása és hadianyag-raktárrá való alakítása ellen. A német városparancsnokság, tekintettel arra, hogy az egyetemes székházban országos könyv- és levéltárunk is el van helyezve, szándékától elállt. A német megszállás alatt jutott el végkifejléséhez a nemzetünk sorsát is megpecsételt zsidókérdés. A zsidókérdés egyházunkat közelről érintette. Egyrészt, raert különösen a fővárosban nagyobb számú olyan hívünk van, aki a zsidó vallásról tért át s olvadt be a keresztyénség szent közösségébe, másrészt, mert egyházunkat, az evangéliumi lelkiség és krisztusi szeretet hordozóját, mélységesen megrendítette mindaz az embertelenség, amely bármely embertársunknak, tehát a zsidóságnak is osztályrészül jutott. Az egyház, a szeretet s irgalmasság tekintetében a bibliai irgalmas samaritánus példáját tartva szemelőtt, sohasem volt személyválogató s megvan hozzá a joga s bátorsága is, hogy felemelje szavát, ha Isten törvényével ellenkező akarat fajokat, társadalmi osztályokat, vagy egyes pszemélyeket igazságtalanul üldöz, vagy azokkal embertelenül bánik. Ennek a jognak gyakorlására — sajnos — bőségesen volt alkalom. Az országgyűlésben helyet foglalt egyházi férfiak a zsidótörvények tárgyalásánál tisztán és világosan hallatták szavukat s az egyház sem maradt néma. Nem hinném, hogy tévedek, ha erre vezetem vissza azt, hogy, míg a környező államokban már 2—3 évvel előbb kiirtották a zsidókat, nálunk a német katonai megszállásig a zsidóság a nagyobb csapásokat el tudta kerülni. Az egyház ezirányú erőfeszítéseit sokszor kétségbevonják, sőt megtetézik még vádaskodással is. De az egyház igazának