Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1942. november 20

Í5 amelyről részben- jelentésem , más helyén számolok be, részben mellőz-3. lietőnek vélem a külön megemlékezést. Összegezésképpen csak azt ismételhetem meg, hogy, bár vannak függő kérdéseink, az államhoz való viszonyunk kifogástalan, s elsőrendű egyházi és nemzeti érdeknek tartom, hogy továbbra is így legyen. Ugyanígy nemzeti és közös egyházi érdek az is, liogy a felekezetközi helyzet ezekben a sorsdöntő időkben ment legyen minden megrázkódtatástól. Ennek érdekében egyházunk minden tőle telhetőt megtesz, aminthogy minket a felekezeti béke megbontását illetőleg a múltban sem illethetett jogos szemrehányás. Nem is a kifelé való kardosör tetésben, hanem a kegyelmi eszközökkel való sáfárkodásban áll egyházunk feladata, amelynek hű teljesítése nemcsak befelé hozza meg áldását, de kifelé is elvégzi a gyertyatartóba helyezett gyertya világosságot terjesztő misszióját. Meggyőződésem, hogy, mint az első világháborúban történt, a különböző egyházak lelkészeinek a harcok mezején közös veszedelmek közepett való bajtársi együttműködése ebben a világháborúban is, sőt ebben talán még inkább, kedvező hatással lesz az egyházak közötti béke és egyetértés kialakulása és elmélyülése tekintetében. A meggyalázott templomok, a szétrobbantott egyházak, a legyilkolt papok omladozó parókiái, a hitüktől megfosztott tömegek élő illusztrációi annak, ki az igazi ellenség, mekkora az ereje, és milyen ítélet vár az egyházakra, ha a, széthúzás lesz úrrá közöttük és erejüket egymás elleni csatározásokban fecsérelik el. Mintha a helyes belátás máris felülkerekednék. A felekezetközi életben nem fordult elő olyan újabb, nyugtalanító jelenség, amelyet jelentésembe kellene foglalnom. A reverzális okozta seb azonban változatlanul ott tátong a nemzet testén és megzavarja a lelkek nyugalmát. A felekezetközi békére irányuló törekvésünk természetesen nem jelenthet részünkről felekezeti elszíntelenedést. Ha Istennek a lutheri re- • formáció által kitermelt, evangélikus vallási típussal és az azt képviselő evangélikus egyházzal céljai voltak eddig négy évszázadon át, bizonnyal céljai vannak ma és céljai lesznek ezután is. Zászlóárulás volna, ha az evangéliumból, abban gyökerező hitelveinkből, egyházhűségünkből és hiMvatástudatunkból a felekezeti békesség, vagy testvériség vélt érdekében csak egy jottányit is feladnánk. Áll ez nemcsak általános felekezetközi viszonylatban, de a református egyházhoz való viszonyunkat illetőleg is. A református egyház számára akkor vágjunk igazán értékes szövetségestárs, ha számban erőt-