Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1941. november 7
18 1. sági pályáknak nagy a vonzó ereje, az a gondolat vigasztal, hogy nagyobbrészt bizonnyal azok maradnak el a theológusok soraiból, akik a lelkészi szolgálatba nem tudtak volna egész lelket hozni. Kétségtelen azonban, hogy a hiánynak, meg ha anyagi okok dominálnak is annak előidézésében, vannak lelki okai is. Nézetem szerint a bajon való segítés lehetősége és módja is kettős. Elsősorban az egyház minden hivatásos szolgájának észre kell vennie gyülekezetében és iskolájában azokat az ifjakat, akiket egyéniségük a lelkészi pályára predesztinál és szorgalmaznia kell a lelki ráhatás eszközeivel az ifjúnál és családjánál egyaránt, hogy az ifjú fejlődése ennek az elhivatásnak irányában haladjon. Az egyházi fórumok figyelmének felhívása útján pedig azon kell igyekeznie, hogy a lelki rátermettség és a hivatástudat az anyagi feltételeknek hiányán hajótörést ne szenvedjen. Itt azonban nem szabad megállnunk. Az összes magasabb egyházi közületeknek is áldozatot kell hozniok a theológusok megfelelőbb, jövendő hivatásukhoz méltó ellátása érdekében. De még tovább megyek, a közegyháznak mindent el kell követnie, hogy a lelkészi kar javadalma szolgálata és nyugalombavonulása idejére egyaránt úgy rendeztessék, hogy az képzettsége színvonalához és állása tekintélyéhez méltó legyen, anyagi gondoktól ment hivatásteljesítést tegyen lehetővé és a lelkészcsaládok gyermekeinek jövendőjét biztosítsa. Hasonlóképpen rendezni kell segédlelkészeink és hitoktatóink anyagi helyzetét is. Hogy mi lenne itt a teendő, mi az állam, mi az állást fenntartó közület kötelessége, és mi nyújtaná a cél érdekeinek megfelelő biztonságot, a jelenlegi javadalmi rendszer fenntartása, központi illetménypénztár létesítése, vagy a kettő kombinálása-e, arra nézve javaslattal nem szolgálhatok, de mindenesetre elodázhatatlanul szükségesnek tartanám, hogy a kérdés komoly tanulmány tárgyává tétessék. A lelkészhiány kérdését s általában egyházunk jövendőjét a súlyos problémák ellenére én mégis bizonyos optimizmussal ítélem meg. Olyan püspökökkel áldott meg Isten, akiknek hite és buzgósága nyomán az egyházban új élet lüktet. Az életükben bekövetkezett kivételes évfordulókkal kapcsolatban lelki szükségét érzem annak, hogy a püspöki kar két illusztris képviselőjéről külön megemlékezzem. D. Kapi Béla püspök úr Őnagyméltósága, nagyrabecsült elnöktársam, töretlen lelki, szellemi és testi erőben ez évben érkezett el püspöki szolgálatának negyedszázados és lelkészi szolgálatának negyvenéves fordulójához. D. D. Raffay Sándor püspök úr Őnagyméltósága pedig fiatalos erőben és munkakedvben töltötte be áldásos lelkészi szolgálatának félszázadát. Két hatalmas oszlop egyházunk