Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1941. november 7

153 érvényesülnie, mint az emberek személyi életében. Enélkül a jog csupán elmejáték, mely talán elbűvöl egy-egy pillanatra, de csupán gyönyörködtetni tud, éltetni, felfelé, magasba ragadni — nem. Másik lenyűgöző jellemvonása, hogy Isten sáfárának tudta és érezte magát. Akinek számot kell adni a reá bízott talentumokról. E tudatból fakad az erkölcsi felelősség érzése, mely érvényesül minden áltató világi bölcsesség ellenére is. Eszménytelen korszakokban a felelősség a világi hatalmasságokkal szemben nagykönnyen puszta jogi felelősséggé, valami külső, intézményszerű felelősséggé változik, amelynek terhe alól az emberi ész leleményessége feloldhat. Az Istennel szemben érzett felelősség nem írott betűn és szövegezett tételen alapszik, szívbe írt törvény az, mely kérlelhetetlenebb és győzhetetlenebb minden világi hatalomnál. Nem a szolgák törvénye, amelyet fullánkos félelem sugall, hanem az öntudatos, megváltott gyermek törvénye, aki önként, boldogan engedelmeskedik a bölcs és szent isteni akaratnak. Érzi, hogy nem cselekedhetik másként, számára ez az egyetlen út. E sáfári felelősség vitte a templomba, az egyház szolgálatába. Az Üdvözítő alakját nemcsak testi szemekkel látta, lelki szemekkel látta őt Golgotháján, keresztfájával és lelkében élő hitével érezte sebeit. Ez érzés sugallta áldozatait a Gyámintézet és a LutherTársaság oltárán. Rést nyit lelkébe az az alapítvány, melyet testvéreivel közösen tett, hogy a kőtemplomokban az egyházi énekkel lelki templomot építsen. Szemében a vallásos ének szárny, mely a föld göröngyei, kisszerű torzsalkodásai közül Istenhez emel bennünket. A sáfárság tudata és a felelősség eleven érzése szülte lelki életének tiszta harmóniáját. Ez az élet mély tenger volt, de viharok nélkül. Lehettek bánatos órái, de lelki vívódásai, kétségei, háborgásai nem voltak. Az élet útja reá nézve magasba emelkedő lépcső volt. Mennél magasabbra emelkedett, annál szélesebb szemhatárt szegett be tekintetével, hatása annál mélyebb lett, a tudása nyugodt bölcseséggé tisztult lelkében, mindent megértett és mindent megbocsátott, hogy a tévedteket jó és helyes útra igazítsa. Áldással búcsúzom tőle a Gyámintézet és a Luther-Társaság nevében, akiket, mint sáfár, gyermekeivé fogadott. Emlékét szívünk mélyén őrizzük. Vajha emlékével együtt örökölhetnénk tőle azt a lelki harmóniát is, aminek örök törvényét az írás e mondattal fejezi ki : „Élek, de többé nem én, hanem a Krisztus él énbennem!" A nemes harcuk bevégzése után hazatért Broschko G. Adolf, Szántó Róbert, Ajkay Elemér, Suhajda Lajos és Benczik János közeli, vagy távoli sírját lélekben felkeresi és imádságban áldja emléküket. c) A szent szolgálatuk újabb határkövéhez elérkezett D. Kapi Béla és D. D. Raffay Sándor püspökeinket ragaszkodó szeretettel és