Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1941. november 7

1 42 Evangélikus Egyesülete". A két különböző helyen eredő folyó összetalálkozott s hatalmas folya mmá lett, amely 100 év alatt az egész világ evangélikusságát táplálta és sok áldásban részesítette. Száz évvel ezelőtt nálunk is megindult Gusztáv Adolf mentő munkája sok lelkesedéssel és nagy apparátussal. De nem soká tartott. Az 1848/1949 után következő időben holtpontra jutott a Gyámintézet szép, szent munkája nálunk is. Csak Felső-Vasban és Felső-Sopronban, tehát a német nemzetiség által lakott nyugati végeken folyt még némi gyámintézeti munka. De amikor a hamvadó szikrát lángralobbantották, az ország szívéből, az ország papját, a magyar Székács Józsefet állították a Gyámintézet élére, mert azt tartották, hogy a hittestvérek között ne legyenek elválasztó különbségek, mert csak akkor boldogul a mi közös egyházunk, a mi lelki édesanyánk, ha mindnyájan összeállunk és mindegyikünk készséggel teljesíti a maga kötelességét. Ezeknek az előttünk járóknak példáját kövessük most, amikor veszedelmes áramlatok csapnak össze fejünk felett és egyházunkon keresztül akarnának érvényesülni. „Divide et impera!"... Véres bukások jelzik ennek a jelszónak veszedelmét. S most mégis újra ez után akarnánk indulni?! . . . Ne vegyétek rossz néven, ha egyházunk egy régi szolgája János apostollal így kér benneteket : „Fiacskáim, szeressétek egymást!" Ne vegyétek rossz néven, ha Thököli bujdosóival így szól hozzátok : ,,A mi vallásunk, evangelica religiónk, nékünk mindenek felett a legelső!" Ne engedjük, hogy ezt bármiféle új szellemi áramlat szolgájává alacsonyítsák le. Ne hagyjuk el a magyarhoni evangélikus egyházat s annak hűséges szolgáló-leányát a G. A. Gyámintézetet. . . . Egy pásztorfiú — így meséli Andersen — nagyon szegényes kunyhóban lakott a hegytetőn. Egyszer naplemente idején ott ült a pásztorkunyhónak küszöbén és elbűvölten tekintett arra a káprázatos álompalotára, amely a messze völgy öléből ragyogott fel hozzá. A távoli kastély tündérien csillogó ablakai egyik estéről a másikra mind hívogatóbban fénylettek feléje s a pásztorfiú egyszercsak elindult, hogy „felkeresse a csodálatos álompalotát. Az úton tüskék és kövek véresre sebezték lábát, a tikkasztó nap hevében ereje megszáradott, mint a cserép és nyelve szinte ínyéhez ragadott. (Zsoltár XXII.—16.) Nagy sokára végre célhoz ért. De ki írja le csodálkozását s csalódását, amikor azt látta, hogy az alkony fényében oly tündérinek látott palota valójában csak düledező rom, denevérek s baglyok tanyája s az oly szépen csillogó ablakok nem aranyból készültek, hanem csak repedezett, pókhálós ablaküvegek