Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1938. november 12

5 leszakított, rabságra adott és tétlenül nézte, mint küzd a keletről rátört szennyes ár hömpölygő 1*2» hullámaival a magyar, olyan férfiút állított a magyar nemzet hányt-vetett hajójának parancsnoki hídjára, aki biztos kézzel vezette azt szirtek és örvények között és az élesszemű tengerész messzenéző tekintetével meglátta és megszabta az irányt, amelyben haladnia kell, hogy biztos révpartot érjen. Vitéz nagybányai Horthy Miklós, Magyarország Kormányzója felé száll ma szívünk hálája, mert az ő bátorságának, bölcseségének, önuralmának és előrelátásának köszönhető, hogy ismét kivívtuk magunknak a népek között minket megillető helyet és a Felvidék egy része visszacsatolásának örömnapját megértük. Fény nevére, áldás életére ! Hálás szívvel fordulunk azok felé a nemzetek felé is, amelyeknek igazságérzete, határozottsága és hozzánk való hűsége a nemzetünket ért igazságtalanság részbeni jóvátételét lehetővé tette. Nemcsajk a visszacsatolt területeket köszönhetjük nekik, de azt is, hogy megerősödött a hitünk a békés revízió lehetőségében és újraéledő bizalommal vallhatjuk, hogy hiszünk Magyarország feltámadásában. Imáinkba foglaljuk a baráti Olaszország és Németország vezérének nevét, hálaimát mondva a lengyel nemzet évszázados hűségéért is, amely különösen az utóbbi hetekben megkapó és örök hálára kötelező módon nyilatkozott meg az egész világ színe előtt. De a magyar hálás szíve nem felejti el soha azt sem, hogy a nemzetünk vendégeként örömünnepünkre hozzánk sietett nemes lord, Rothermere volt az, aki a gyűlölt, megvetett és elfelejtett magyar számára a trianoni katasztrófa után elsőnek követelt helyet a nap alatt. De ne feledjük azt se, hogy az ünnepi emlékezés nyomán fakadó hálaadás magában nem elegendő. Rá kell eszmélnünk azokra a kötelességekre, amelyek a jelen helyzetben reánk várnak : államra, nemzetre és egyházra. Részletes kifejtésükről itt nem lehet szó, de lássuk azokat úgy, amint ezekben az ünnepi pillanatokban megvillannak szemünk előtt. Az államnak olyan helyzetet kell itt teremtenie, amely a kebelébe visszatérő rabmagyarokkal megérezteti, hogy ismét az ősi alkotmány pillérein nyugvó szabad hazának lettek szabad polgárai, amelynek legfőbb gondja minden fiának boldogsága. Az ennek a helyzetnek megfelelő viszonyok kialakításánál nem szabad a felelős tényezőknek egy pillanatra sem szem elől téveszteniök azt sem, hogy az elszakított, de immár hazatérő magyar testvérek nem valami új, számukra ismeretlen és idegen, hanem a régi hazába vágytak vissza, amelynek alkotmányos fundamentumait István király rakta le s amelynek keresztyén és nemzeti életirányát ő szabta meg. A nemzetnek szoros egységbe forrva kell visszatérő tagjait keblére ölelnie. Hazavárt testvéreinket a húszéves szenvedés egységbe kovácsolta. Mekkora csalódást jelentene reájuk nézve, ha itt olyan részekre szakadt nemzet várná őket, amelynek egyházai, társadalmi rétegei, politikai csoportjai és gazdasági érdekeltségei ellenségként állanak szemben egymással s az ünnepi órákban együtt örülni tudnak ugyan, de a kötelességteljesítés idején együtt dolgozni nem. Az egyháznak tovább kell munkálkodnia belső megújhodásán. Ott, ahonnan híveink ezrei visszatértek, sokszor az egyházban is bűn volt magyarnak lenni s az istentelenség hadjárata, mondhatnám államhatalmi asszisztencia mellett dúlt és tört a lelkekre. Ennyi vész és szenvedés között megacélosodott a lelkekben az evangéliumi hit, amelynek sajátja, hogy nyomás alatt hatalmasabb erőre kap. Istennek hála, nálunk is feltartóztathatatlan a lelki megújhodás folyamata s a lutheri reformáció hite adja meg a megújhodás tartalmát és szabja meg annak irányát. Az egyház nem marad jogi szervezet csupán, hanem mindinkább hívő lelkek közösségévé mélyül. Ebben az irányban tovább kell haladnunk, hogy egy akarattal lehessünk együtt azokkal, akiket vártunk, s akik Isten kegyelméből hazajöttek. Mélységes fájdalommal tölti el a szívünket, hogy ezt a nagy örömet nem érte meg Dr. Doniján Elek, a tiszai egyházkerület püspöke. Talán részben az ezt megelőzött napok izgalmai is okozói voltak annak, hogy megszűnt dobogni a nemes szív, amelynek annyi fájdalmat okozott, hogy az egykori hatalmas tiszai egyházkerületből csak egy csonk maradt meg, s hogy régi gyülekezetét, Sátoraljaújhelyt, a trianoni határ kettévágta. Amikor emlékére áldást mondunk, fájdalmunkat az a tudat enyhíti, hogy csendesebb síri pihenése, mert a ráboruló sírhant felett a magyar feltámadás napja ragyog. Ennek a napnak a ragyogása aranyozza be emlékezésünket, annak tüze lobbantsa fel szívünk oltárán a hálaadás lángját és az abból kisugárzó erő edzze meg a lelkünket és izmainkat az új helyzetben adódó kötelességek teljesítésére. Ezzel a kívánsággal az 1938. évi egyetemes közgyűlést Isten nevében megnyitottnak nyilvánítom. Az egyetemes közgyűlés az egyetemes felügyelő megnyitóbeszédét a jegyzőkönyvbe egész terjedelmében felvéteti, egyben elhatározza, hogy Magyarország Kormányzóját hódoló távirattal üdvözli. 2. (Sz.) Az egyetemes felügyelő — a jegyzői kar azon bejelentése után, hogy az egyházkerületek kiküldöttei kellő számú megbízólevelet mutattak be és a határozatképes számban megjelentek jegyzéke összeállíttatott — a közgyűlést megalakultnak jelenti ki.