Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1937. november 12

15 A felhívásnak csak bizonyos lelki viaskodás után tudok eleget tenni. Világosan látom ugyanis, ö hogy evangélikus egyházunk egységes lelki munkaprogramjának kialakítását többféle tényező megnehezíti. Mindenekelőtt elvi nehézsége van a dolognak. Az a régi, szinte dogmává merevedett felfogás, hogy az egyház lelki munkája a lelkészek egyéni belátásától és személyes felelősségérzetétől függ. Az a téves gondolat, hogy a templomon kívüli lelki-munka sérthetetlen munkamező, melyhez az egyházi felsőbbség nem nyúlhat hozzá. Ezzel szemben kijelentem, hogy ennek a régi, avult dogmának fenntartása ellentétben áll az egyház lényegével. Az egyház lelki munkáját csak akkor biztosíthatjuk, ha azt a lelkészek hivatásbeli kötelességei közé soroljuk s ezen munkáért való felelősségüket megállapítjuk. Ha az egyházi felsőbbségnek joga van a gyülekezet adminisztrációját, a lelkészi hivatal iktatókönyvét, a lelkészi szolgálat különféle munkáit ellenőrizni, akkor hivatásbeli kötelessége biztosítani az egyház lényegéből folyó összes gyülekezeti lelki munkát. A második nehézség az egyetemes egyház vallási-területének különféleségében lép elénk. Az egyiknek más a szükséglete és igénye,, mint a másiknak. Az egyik magasabb fejlődési fokot ért el, mint a másik. Munkája gazdagabb, szervezettsége erősebb, vallási élete mélyebb, egyházi öntudata tartalmasabb. A vallási-terület különféleségére tekintettel kell lennünk, ha a valóság talajából kiszakadni nem akarunk. Azonban azt is tudnunk kell, hogy minden különbözőség ellenére az összes vallásiterületen ugyanazon lelki feladatokat kell teljesítenünk. Az egységes lelki-munkaprogram kialakítását megnehezíti az a körülmény, hogy a munka egyrészét, sokszor nagyrészét, egyházi szervezetek önkéntes munkásaikkal végzik, melyek különböző mértékben kapcsolódnak egyházunk testébe. Ezeket a munkaszerveket és munkásokat építő értékük szerint megbecsülöm. Értéküket azonban nemcsupán elvégzett munkájuk, hanem az egyházhoz való eleven kapcsolatuk szerint ítélem meg. Azon fordul meg minden, hogy az egyházban mennyire dolgoznak nemcsak önmagukért, hanem az egyházért. Mivel meggyőződésem szerint az egyház lelki munkáját magának az egyháznak kell elvégeznie és mindig saját lényegének és hivatásának csorbulását jelenti, ha rajta kívülálló szervezetek végzik az ő munkáját, arra törekszem, hogy a kimondott lelki munka egyházunk hivatásbeli szolgálatává váljék, a külön munkákat végző szervezetek pedig célkitűzésben és lélekben egyházunk munkásaivá legyenek. Az egységes lelki munkaprogram kialakításának személyi nehézsége is van. Uj zsinati alkotmányunk a szolgálatára legidősebb püspök feladatává teszi az egyetemes egyház lelki munkaprogramjának kidolgozását s ezen munkának az egész egyetemes egyházban váló irányítását. Ennek az intézkedésnek hiányoznak történeti előzményei, úgy, hogy ma az elindulás nehézségeivel küzd. Mégis azon reménységgel tekintek a jövendő elé, hogy püspöktársaim, kikkel egyetértésben ezt a munkát végezni tartozom, teljesen egyek velem a szolgálat hűségében és felelősségérzetében. Bízom abban is, hogy ha az uralkodásban való osztozás okozhat is nehézséget, a szolgálatban való osztozás könnyű azoknak, kik életüket boldogan teszik áldozattá az anyaszentegyház javára. Az egyház lelki munkaprogramja adva van az egyház lényegében. Nem kell mást tennünk, hanem ki kell dolgoznunk az evangélikus egyház lényegfogalmát. Életre kell keltenünk a benne elrejtett értékeket. Meg kell keresnünk azokat a módokat, utakat és eszközöket, melyekkel ezeket az értékeket evangélikus népünk tulajdonává tehetjük és életébe beépíthetjük. Magyar evangélikus egyház vagyunk. Lelki életünk kiépítésénél bele kell mélyednünk Luther vallási géniuszába. Vissza kell hódítanunk azokat az elszíntelenedett lutheri vonásokat, melyek hiánya elhomályosítja evangélikus egyházi életünket és lutheri vallási típusunkat. Fel kell ismernünk azt a történeti feladatot, amit éppen lelki vonatkozásban Isten reánk bízott magyar földön. A magyar evangélikus egyházi élet kialakulásában háromféle tudat játszik szerepet. Az egyik az egyház szervezetébe bekapcsoló jogtudat. A második a történeti egyház-egyéniségbe bekapcsoló egyházi öntudat. A harmadik az evangélikus val'ási meggyőződésből kialakuló hittudat, mely vallási életünk teljességét lutheri hittartalommal tölti meg. Ennek a háromféle tudatnak összhangban kell egymással lennie. Az egyház lelki élete szempontjából is szükségünk van arra a jogtudatra, mely értékeli az egyház külső szervezetét, megbecsüli az evangélikus ember jogait és teljesíti kötelességeit. Szükség van a történeti öntudatra is, a mult megbecsülésére, az egyház tradicionális szellemének eleven lobogására. Mégis úgy érzem, hogy egyházunk tagjaiban erősebb a jogtudat és a történeti öntudat, semmint a hittudat. Azért különösen ez utóbbinak az erősítését látom égető feladatnak, mert a jogtudat és történeti öntudat félbemaradt egyházi életet teremt, ellenben a hittudatban kiteljesedik az egyház lelket hódító munkája. Sőt a hittudat a jogtudat és történeti öntudat szempontjából is jelentőséggel bír. Az evangélikus egyház szervezetéhez való ragaszkodás erősebb lesz, ha azt hittudat táplálja. Az egyházi öntudat meggazdagodik, ha nemcsak mártír-elődök emlékei táplálják, hanem az a boldog bizonyosság, hogy egyházunk tanítása a Krisztus tanítása. A kísértés viharában erőtlenül elhullnak azok, kik csak a gályarab vértanuk emlékébe kapaszkodnak, de rendíthetlenül megállnak azok, kiknek kiépített hittudata Krisztusban való boldog hitbizonyosságot jelent. Ezen szempontokat látom irányadóknak egyetemes egyházunk lelki munkaprogramjának megállapításában. Ki kell építenünk a gyülekezetek belmissziói munkáját. Gondolnunk kell az iskolák és gyülekezetek ifjúságának, a felnőtteknek lelki foglalkoztatására. Külön feladatot képez a près-