Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1936. október 29

7 Az egyetemes közgyűlés D. Ihmels Károly lipcsei missziói igazgató beszédét rokonszenvvel fogadja. 5. (Ky.) Az egyetemes felügyelő bemutatja következő évi jelentését : Elnöki megnyitómban rámutattam arra a tényre, hogy az egyház, amely az örökkévalóság szolgálatában áll, mivel élete az időbe van beágyazva, az adott helyzetekkel is számolni kényszerül és hivatásteljesítésénél azokra is kell hogy figyelemmel legyen. Az egyház életének az időbe való beállítottságából következik az is, hogy külső és belső életének egyaránt megvannak a maga világi vonatkozásai. Mindezek azonban, kifelé irányuló kapcsolatok, jogi, pénzügyi berendezkedés és adminisztráció, csak azt az egy célt szolgálják, hogy az egyház tulajdonképeni hivatásának teljesítése minél tökéletesebb lehessen. Erre kell irányulnia az egyház minden igaz szolgája minden törekvésének is. Nincs itt különbség lelkészi és világi elem között. Az egyetemes papság és ugyanannak a szent ügynek a szolgálata mindkettőt egyformán kötelezi. A kettőnek versengése csak egy tekintetben megengedett, hogy melyik szolgálja önzetlenebbül és odaadóbban az egyházat. Kyriarchia és hierarchia az evangélikus egyház életében nem állhat szemben egymással, mert az egyiknek épp annyira nincs létjogosultsága, mint a másiknak. Hatalmi törekvés, hatalomra törés nem lehet ott, ahol nincs uralkodás és nincs hatalom, hanem csak köteles szolgálat van. Ebből a nézőpontból ítélem meg az egyetemes felügyelő tisztének hivatását is, amelynek betöltésére engem Isten kegyelme egyházunk közbizalma által elhívott. Igyekezetem a lefolyt közigazgatási évben is az ebből reám háramló kötelességek odaadó, lelkiismeretes teljesítésére irányult. Ha sikerült valamit elérnem, azért Istené a hála, aki nekem erőt adott. De köszönet illeti munkatársaimat is, élükön nagyrabecsült elnöktársammal főkép az elnökségek és bizottságok tagjait, akik engem munkámban bölcseségükkel és bizalmukkal támogattak, A lefolyt munkaévről szóló beszámolómat az állammal való kapcsolataink ismertetése vezeti be s annak élén természetszerűleg az a történelmi emlékünnep kell hogy álljon, amely Budavár visszafoglalásának 250 éves fordulóján harmonikus érzésekben egyesítette a magyar nemzet minden fiát és az egyébként — fájdalom — annyira széthúzó európai keresztyén népeket i s. Egyházunk méltó módon kapcsolódott be a magasztos ünnepbe a Deák-téri templomban tartott hálaadó istentisztelettel, amelyen én is résztvettem. D. D. Raffay Sándor püspök magasztos gondolatokban gazdag ünnepi prédikációja mély benyomást gyakorolt az istentisztelet gyülekezetére, sőt a nemzet egyetemére is. Nem a személynek szóló dicséret, hanem az Isten iránti hála állapíttatja meg itt nyíltan velem ennek és néhány nappal később egy nagy, nemzeti csapás alkalmából elhangzott igehirdetésének hatása alatt, hogy milyen felemelő érzés hallanunk, amint egyházunknak ez az Isten lelke által ihletett igehirdetője nagy alkalmakkor az egész nemzet előtt mindig alkalomszerűen, keresetlen formában, a meggyőződés és a meggyőzés ellenállhatatlan erejével prédikálja az evangélium örökérvényű igazságait. Felbecsülhetetlen értékű az a megbecsülés, amelyet ezáltal egyházunknak szerez és felmérhetetlen az a szolgálat, amelyet ezzel a nemzet történelmi hivatásába vetett hit és a nemzet jövőjébe vetett reménység ébrentartása és megerősítese érdekében teljesít. Az az értékelés, amellyel Budavár visszafoglalásának történelmi jelentőségéről megemlékezett és azok a következtetések, amelyeket annak tényéből levont, olyan klasszikusan juttatják egyházunknak az evangéliumban gyökerező álláspontját kifejezésre, hogy annak részemről való fejtegetése csak az ő szavainak ismétlése lehetne. Az ő gondolataiba kapcsolódom akkor is, amikor hálával örökítem meg itt azoknak a magyar hősöknek az emlékét, akik a felszabadító hadjáratban életüket áldozták és azokét az idegen népek köréből kikerült hősökét is, akik a magyar nemzet szabadságáért síkraszálltak, mert felismerték abban a maguk szabadságának legfőbb biztosítékát. Rövid napokkal a múltnak dicsőséges eseményéről való emlékezés ünnepe után gyászba borult a magyar nemzet. Miniszterelnöke, Vitéz jákfai Gömbös Gyula befejezte földi pályafutását. A nagy államférfiú magyar fajának rajongó szeretetével, a rendnek a forrongó népek tengerében országunk határai között való fenntartásával és nemzetünk érdekeit, valamint a világ békéjét eredményesen szolgáló diplomáciai munkájával beleírta nevét a magyar nép hálás emlékezetébe. Egyházunk kettős fájdalommal siratta el őt, mert benne egyik nagy fiát is gyászolja. Országos gondjai mellett egyházközségi felügyelői tisztséget is vállalt és nemzetépítő munkája közepett is jutott ideje arra, hogy egy kis evangélikus templom építésével törődjék. A budafoki templom mindenkor hirdetni fogja a szülőházának vallott evangélikus tanítólakból magával hozott egyházhűségét és egyházszeretetét. Koporsójára koszorút helyeztem, temetésén résztvettem és a kormánnyal, özvegyével és édesanyjával szemben kifejeztem egyházunk mélységes együttérzését. Áldás emlékére !