Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1932. november 18

ra, amelyek valósággal ijesztő mérveket öltenek. De nézem a világ sok országában az állam közönyét, sőt ellenséges magatartását a vallással szemben. Látom a felekezetek érthetetlen, a higgadt szemlélőt szinte megdöbbentő harcát egymás ellen. Látom nagy tömegeknek a vallással szembe fordulását, a hívek tábora tekintélyes hányadának bűnös közönyét. Látom az anyagi erőforrások elapadását, a tettrekészség elernyedését, a belső egyetértés megbomlását. Bizonnyal felesleges tovább részleteznem a helyzetképet, amelyet néhány vonással itt felvázoltam. Felesleges boncolgatnom, hogy abból mi és mennyiben áll meg magyar vonatkozásban. Hiszen ezt a helyzetet mindnyájan együtt szenvedjük, a felsőbb közületekben csakúgy, mint a legkisebb egyházközségben és lentről fel, a szolgálat minden fokozatán, legyünk akár egyháziak, akár világiak, hivatalos téren csakúgy, mint személyes életünkben. Leszállított államsegélyek, be nem folyó egyházi adók, kongó egyházi pénztárak, kiegyenlítetlen lelkészi javadalmak, hátralékos tanítói fizetések, félbemaradt gyermektaníttatások. Hanyatló hitbuzgóság, üres templomok, bezárt és létükben veszélyeztetett iskolák. Egyenetlenségek, személyi hiúságok szolgálata, személyes élű támadások, a nemzetiségi kérdés fellobbanása az egyházban, amelynek birtokában a nyelv csak eszköz lehet Isten dicsőítésére és az Isten igéjének a lelkekhez közelebb vitelére. Nem folytatom. Akinek szeme van a látásra, látnia kell, milyen fenyegető a veszély .. . Ha látnók, Főtisztelendő Egyetemes Közgyűlés, ez már az egyház ügyéért való síkra szállásnak első és legfontosabb etappja volna. De úgy tetszik nekem, mintha a látás hiányoznék. Az az első, amit meg kellene tanulnunk Gusztáv Adolf példájából, hogy nézzünk és lássunk. A második lépés, amelyet a veszély megszüntetésének érdeke megkíván tőlünk, az, hogy az egyház ügyét tegyük magunkévá, azonosítsuk magunkat vele. Nem helyes eljárás az, ha valaki a veszélyek között, ha szolgálatában kritika, vagy bántás éri, elkeseredik, vagy félreáll. Gusztáv Adolfnak az volt az elve, hogy »az Isten egyháza megérdemli, hogy szenvedjünk is érte.« A maga országában őt és alattvalóit hitükben senki nem háboríthatta még. Ö és nemzeti egyháza nem forgott veszélyben. De számára az egyház egy szent test volt, amelyen egyik tag fájdalmát a másik tag is érzi. Benne felébredt a testvéri szolidaritás. Hogy miként tud ez ma is megmozdulni és csodákat mívelni, arról minden szónál ékesebben beszél a százéves Gusztáv Adolf Egylet és a Gyámintézet példája, valamint a charbini menekülteknek a Lutheránus Világgyűlés által 50.000 dollár áldozat árán való megmentése. Ha ez a szolidaritás mindnyájunkban felébredne, a közel 80 millió evangélikus lelke a világnak mint tudná biztosítani a gazdasági és világnézeti válság közepett is az evangélium egyházának diadalát, az ötszázezer lelkes magyar lutheránia pedig egész erkölcsi és anyagi értékállományának fenntartását jobb idők eljöveteléig. Gusztáv Adolf cselekedett. Seregével partra szállva, maga kezdte meg a sáncásást. Példája nekibuzdította egész seregét. Ne riadjunk vissza mi se az egyház szolgálatától, bárminemű munkateljesítményt is kívánjon meg az tőlünk. Gusztáv Adolf nem tűrt semlegességet. Nyíltsága és őszintesége színvallást követelt mindenkitől. Mi se tűrjünk semmiféle köntörfalazást. Harcban állunk, tudnunk kell tehát, ki van velünk és ki ellenünk. Gusztáv Adolf seregét csupa hívő, erkölcsileg fegyelmezett harcosból állította öszsze. Legyünk mi is hívő és fegyelmezett sereg, amely, mint Gusztáv Adolf, Isten igéjével és imádsággal vonul hadba, a diadal biztos tudatában. Gusztáv Adolf tizenötezer emberével megverte az akkori világ leghatalmasabb hadseregét. Nem a maga erejével, hanem a seregek Urának, Istenének segítségével, akinek számára nincs lehetetlenség. Ha ennek az Istennek a nevében, Gusztáv Adolf lelkével veszszük fel a küzdelmet a tornyosodó veszedelmek ellen, egyházunknak ebből a harcból győzelmesen kell kikerülnie. Gusztáv Adolf partraszállását egy egykorú kép örökíti meg. amelyen egy kéz kardot nyújt felé az égből. Kard lebeg ma mi felettünk is. Hogy ez a kard számunkra Damoklcs vésztjósló, vagy Gusztáv Adolf diadalt igérő kardja-e, - rajtunk áll. Ha akarjuk, Gusztáv Adolf győzelmes kardja lesz. Hogy így legyen, ezzel a kívánsággal üdvözlöm az egyetemes egyház és az egyházkerületek itt megjelent, mélyen tisztelt Képviselőit és az 1932. évi egyetemes közgyűlést Isten nevében megnyitom.