Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1930. november 21
9 jegyző, a Hold-utcai német templomban pedig D. Kapi Béla püspök volt szíves az egy- 6. házegyetem képviseletét a vett meghívás alapján, felkérésemre ellátni. Adja Isten, hogy szolgált legyen ez a jeles évforduló, amelyen közös öröm és hála dobogtatott minden magyar szívet, a magyar szívek honszerelemben és honfitársi szeretetben való egybeforrásának erősítése által nemzetünk javára. Az ágostai hitvallás jubileuma. Az esztendőnek másik, jelentőségében kimagasló eseménye az ágostai hitvallás négyszázéves jubileuma. Augsburgban. Mult évi jelentésem végén, bepillantást vetve az 1930. esztendő akkor még jövő ködébe burkolt, ismeretlen világába, mintha jubileumi ünnep dicsfényében láttam volna ragyogni a hitvallás városa, Augsburg tornyait és kupoláit. Isten kegyelme meg engedte érnem azt az örömet, hogy az ágostai hitvallás felolvasásának jubileumi napján a Német Evangélikus Egyházi Bizottság elnökének megtisztelő meghívása alapján a Német Evangélikus Egyházi Szövetség által rendezett ünnepségeken Kuthy Dezső egyetemes főtitkár kíséretében én is ott lehettem a jubiláló Augsburgban és a Barfüsser-templomban, a főíinnepély keretében elhangzott felszólalásomban kifejezést adhattam hazai egyházunk jubileumi örömének és az ágostai hitvalláshoz való törhetetlen ragaszkodásunknak. A vezető német egyházi férfiaknak személyemmel és általában a jelenvolt magyarokkal szemben tanúsított kitüntető szívessége megerősített abban az eddigi tapasztalatokon alapuló meggyőződésemben, hogy hazai egyházunk különös megbecsülésnek örvend a lutheri reformáció anyaországának egyházi körei részéről és a közös vérhullatással megpecsételt magyar-német testvériség nemcsak a múltnak emléke. Számomra felette megtisztelő jele a német testvérek megbecsülésének és rokonérzésének, hogy a német Evangélikus Szövetség a jubileum alkalmából az arany Luther-éremmel tüntetett ki. Ügy fogadtam azt, mint ami személyemen keresztül egyházunknak szói. A német hittestvérekhez fűződő kapcsolatok minél inkább való kiépítését egyházi munkám egyik legfontosabb feladatának kívánom ezután is tekinteni. Nagy öröm volt számomra a hitvallás városának falai között egyházunknak több lelkészével, köztük Scholtz Ödön esperessel való találkozás, akinek az ünnepnapok helyi rendezősége a több napon át tartott ünnepségek egyik istentiszteleti funkciójának a felajánlásával fontos szerepet is juttatott. Külön köszönet illeti őt azért az értékes nyomtatvány- és képadományért, amelyet a jubileummal kapcsolatban odakünt összegyűjtött és levéltárunk részére felajánlott. Én is szereztettem be ünnepi kiadványokat az egyetemes levéltár és a Luther-könyvtár és múzeum gyűjteménye számára, amelyeket egyéb nyomtatvány- és képanyaggal is gyarapítottam. Sajnos, a miskolci jogakadémia tanárainak és hallgatóinak dr. Bruckner Győző dékán vezetése alatt Augsburgban járt lelkes csapata az én megérkezésemkor már elhagyta a várost, hogy folytassa evangélikus öntudatának erősítését célzó németországi útját. Megelégedéssel hallottam azonban illetékesek ajkáról ottlétükről és a kedvező benyomásokról, amelyeket augsburgi látogatásuk mindazokra tett, akikkel érintkezésük volt. Mint a hazafiúi kegyeletnek megkapó »jelenetét, meg kell említenem azt az ünnepséget, amelyet ez a kis csapat a szomorú emlékű lech-mezei csata színhelyén rendezett, magyar és német beszéddel áldozva az ott halálukat lelt ősmagyarok emlékének és a Szózat hangjai mellett nemzetiszínű szalagos koszorút bocsátva le a Lech folyón, amelynek habjait közel egy évezreddel ezelőtt őseink vére pirosra festette. Ez a jelenet könnyeket csalt a szemekbe, minden résztvevőnek örök emléke marad és méltó, hogy az utókor számára ezen a helyen is megörökíttessék. Örömteljes találkozásom és szívélyes érintkezésem volt Augsburgban olyan magyar, német és tót testvérekkel is, akik az elszakított területekről siettek a hitvallás ünnepére. Ilyen találkozások alkalmai mindég erősítik bennem a vágyat, vajha bizonyítaná meg az Isten az elszakított testvérekhez való viszonyunkban annak valóságát, hogy a lelkek közösségét új országhatárok, faji elkülönülés és nyelvek különbözősége meg nem szüntethetik. Az augsburgi napoknak mindezeken kívül is volt még egy örvendetes ténye. Ott voltak a hazai református testvéregyház képviselői is. Gondoskodtak ugyan képviseletükről más országbeli reformátusok is, de nekem különösen jól esett, a magyar református egyház hivatalos képviseletét dr. Benedek Zsolt egyetemes conventi tanácsos és Makláry Károly egyházkerületi főjegyző személyében ott üdvözölhetni. Ebben a körülményben ugyanis ismételt, félreismerhetetlen jelét látom annak az őszinte, testvéri viszonynak, amely minket egymáshoz fűz és annak az igazi atyafiúi érzésnek, amely a testvér örömét a magáénak tekinti. 3*
