Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1924. október 16

5 sedéssel és fáradságot nem kímélő önzetlenséggel oly alaposan megszervezte, hogy őt az 1. ottani rendszeres munka folytatásában a siker reményében (Fürst Ervin budapesti Deák-téri segédlelkész személyében) fiatalabb munkaerő válthatta fel. Egyelőre minden nyáron négy hónapra tervezzük a hamburgi munkát, amelynek nemcsak egyházi, de nemzeti szempontból való nagy fontosságát is talán felesleges ehelyütt bővebben fejtegetnem. Mindezen szempontok és általában egyházunk egész jövendőjének az érdeke adja meg a theologiai fakultás e közigazgatási év folyamán végbement megnyitása tényének mérhetetlenül fontos jelentőségét. Nagy megnyugvásunkra szolgálhat, hogy egyházunk jövő lelkészgenerációjának a képzése pozitívhitű professzorok kezébe van letéve, akik az ifjú lelkésznemzedéket a hit reá váró harcára az evangélium szellemében készítik elő. A lelkészképzés mindenekfelett fontos ügyét szolgálni hivatott lelkészképző-szeminárium felállítása sajnálatos technikai, valamint pénzügyi okokból és — amit még őszintébb sajnálattal kell megállapítanom — a theologus ifjúságnak szerzett jogaira hivatkozó kérvényében kifejtett álláspontja miatt nem volt a folyó tanévre keresztülvihető. Hiszem azonban, hogy a jövő tanévre sikerülni fog megfelelő megoldást találni és ezt a lelkészeink theoretikus képzését praktikus képzéssel kiegészíteni hivatott intézményt megnyitni. Különösen hála legyen az amerikai lutheránus egyháznak, amely a szeminárium érdekében nagy anyagi áldozatokat hozott ée mindazoknak, akik a közös protestáns segélyzőbizottság svájci központja által hozzánk eljuttatott segélyeikkel igyekeztek egyházunk ezen egyik legsúlyosabb gondterhén könnyíteni. Ennél a pontnál hálás elismeréssel kell rámutatnom a szeminárium szervezetének kidolgozása tekintetében D. Raffay Sándor püspök úr, a theologiai és lelkészi vizsgák rendjének kérdése tekintetében pedig Kapi Béla püspök úr által készített felette értékes elaborátumokra, amelyek a kerületek hozzászólása alapján mai közgyűlésünk tárgyalási anyagának egyik pontját képezendik. A fentiekre való tekintettel azonban nemcsak a lelkészképzés tartozik jelenünk legfontosabb feladatai közé, hanem általában az ifjúság oktatásának, jobban mondva nevelésének kérdése is, mégpedig annak minden fokozatán. Luther mondása ugyanis: „Gute Juristen schlechte Christen" nálunk eddigelé nem igazolódott be, sőt ellenkezőleg, jogászaink legértékesebb egyháztagjaink sorába tartoznak. Hogy pedig ez így van, abban nem kevés az érdeme az eperjesi kollégium jogakadémiájának, amelynek hatása alatt jogászaink kitűnő egyháztagokká nevelődtek. Éppen ezért nagy aggodalommal látta egyetemes egyházunk, hogy az állam megvonta segítségét jelenleg Miskolcon székelő ezen egyetlen jogakadémiánktól. Annál nagyobb hálával és elismeréssel kell megemlékeznünk Miskolc városának a végsőkig elmenő áldozatkészségéről, amely jogakadémiánk fennmaradását biztosította. Ugyancsak őszinte elismerés illeti e tekintetben a tiszai egyházkerület elnökségét a felmerült akadályok leküzdése körüli fáradhatatlan közremunkálásért. Még a jogakadémiai képzésnél is fontosabb szerep jüt azonban elemi és középiskoláinknak, ideértve leányiskoláinkat is. Ha valaha, úgy ma van különösen szükség arra, hogy azok ne csak tanítással, de jellemképzéssel is foglalkozzanak és gyermekeinkből, ifjainkból és leányainkból egyaránt, sziklaszilárd lutheri jellemeket neveljenek. Tanítóságunk és tanári karunk válla, helyesebben lelkiismerete, egyik főpiilér, amelyen egyházunk jövendője nyugszik. Ezért jut fontos szerep a tanítóképzésnek, amelynek egyetemessétételét nagyon kívánatosnak tartanám. Ezeknek az igazságoknak a felismerése késztet engem arra, hogy egyetemes felügyelői tisztem iskolai felügyelői jellegét minél inkább kidomborítsam és csakugyan felügyeljek arra, hogy iskoláink százados hagyományaikhoz híven teljesítsék egyházunk tanítói hivatását és valóban lutheri egyéniségeket képezzenek. Ezért látogattam meg a lefolyt közigazgatási év folyamán több különböző fokozatú tanintézetünket s ezért szándékozom iskolalátogatásaimat a jövőben is folytatni. Van azonban egyházunknak egy másik nagyhorderejű belkérdése is, amelynek döntőfontossága lesz egyházunk egész jövendőjére, ez a zsinat ügye. A zsinat az egyházon belül részben meglevő, részben még csak fenyegető bajoknak kell hogy gátat vessen, illetve azoknak elejét vegye. Nem csupán tan, de külső rend és fegyelem dolgában is. A forradalmak, amelyek a népek önrendelkezési joga és az egyén szabadsága jelszavának hamis alkalmazásával nagy pusztítást vittek véghez, káros utóhatásukat egyházi közéletünkben is éreztetik. Különösen két szempontból. A túltengő egyéni öntudat a tekintély tiszteletét megingatta. Az autonómia pedig, amely szent előjoga az egyháznak, félő, hogy hamis alkalmazásban az egyén autonómiájává fajul. Kétségtelen, hogy az evangélium egyházában a tekintély elve egész más alapokon nyugszik, mint egyébütt. Nálunk nincs intézménybiztosította egyéni csalhatatlanság. De igenis tekintélyt teremt az egyén élő krisztusi hite. S minthogy, legalább is úgy volna rendjén, hogy a hívek közbizalma ilyen világító krisztusi egyéniségeket emeljen vezérekké a szolgálatban, mégis kell, hogy azok a vezérkedő szolgák tekintély súlyával bírjanak. Ennek a felfogásnak érvényesülését azonban — sajnos — gyakorta nélkülözzük egyházi közéletünkben. Ezzel függ össze az autonómiának ugyancsak gyakran előforduló hamis érvényesítése. A szabadság és szabadosság közti határt sok ízben nemcsak egyesek, de egyházi testületeink némelyike sem tudja betartani. Míg a szabadság megkötöttség az erkölcsi rend törvénye által, addig a szabadosság nem ismer törvényes megkötöttséget.