Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1924. október 16
3 1. (Sz.) A deáktéri templomban megtartott egyetemes gyámintézeti istentisztelet után, 1. melyen Dómján Elek imádkozott és Podhradszky János mondta a szószéki beszédet, a közgyűlés tagjai az ev. iskola dísztermében gyülekeznek, báró Radvánszky Albert egyetemes egyházi és iskolai felügyelő a megjelenteket üdvözölvén, elsősorban bejelenti, hogy a hivatalára nézve legidősebb püspök, Geduly Henrik, közérdekű tárgyalások lefolytatása érdekében a megjelenésben akadályozva van, és ennek folyományaként felkéri Kapi Béla püspököt, mint Geduly Henrik után hivatalára nézve legidősebb püspököt, hogy a társelnöki széket foglalja el, amely felhívásnak Kapi Béla püspök eleget tesz. Ezután egyetemes felügyelő a következő nagyszabású beszéddel nyitja meg a gyűlést. Főtisztelendő Egyetemes Közgyűlés! Az 1924. évi rendes egyetemes közgyűlés az az alkalom, amely minket itt ma egybegyűjtött. Úgy érzem, az évszám maga követeli, hogy annál néhány pillanatra megállapodjunk, mert ezen évszám az idők országútján fontos távolságjelző. Jelzi egyrészről, hogy már tíz esztendőt rohant előre az idő a világháború kitörése óta, de jelzi másrészről azt -is, hogy a nagy rombolás után, mit a világháború hozott, megsemmisítvén a békés világ annyi értékes alkotását, még csak nagyon kis utat tett meg az időnek jobb világ felé nagy lassúsággal döcögő szekere. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy az évszám maga tárja előnkbe a problémákat, melyekkel elnöki megnyitóm kapcsán foglalkoznunk kell. Tény az, hogy közgyűlésünk közvetlen feladata az egyházunk életében egy esztendő folyamán előfordult jelentős események, valamint a fontosabb folyóügyek letárgyalása és elintézése. De azon erkölcsi súlynál fogva, amelyet egyetemes egyházunk képvisel, szükséges, hogy ilyenkor az egyházat közvetlenül, vagy közvetve érintő korkérdésekkel is foglalkozzunk és nemcsak közegyházunk, de az egész társadalom előtt is lerögzítsük azt az álláspontot, amelyet egyházunk, mint az évangélium letéteményese, azokkal szemben nemcsak jogosult, de kötelezett is elfoglalni. A háború kitörését követő első egyetemes közgyűlés alkalmából egyházunk akkori köztiszteletben álló és érdemekben gazdag egyetemes felügyelője, a háború okául a bűnt jelölte meg. Amennyire időszerű volt akkor a háború okával foglalkozni, annyira időszerű ma annak következményeit tenni vizsgálat tárgyává, annyival is inkább, miután azok egyházunkat közvetve és közvetlenül is súlyosan érintik. A háború következményeinek részletesebb vizsgálatánál úgy látom, hogy mindannak, ami a háború következtében lelkiekben és testiekben az emberiségre szakadt, főforrása a háború által anyagi téren eredményezett leromlás és az ennek nyomán felburjánzott szociális nyomor, ami viszont maga után vonta az erkölcsi állapotok és így a közállapotok leromlását. Ámde a • szociális nyomor enyhülésével — sajnos — nem tart arányosan lépést a közállapotok javulása. Ennek megállapításakor nem annyira a külső rendre és fegyelemre gondolok, ami végeredményben hatalmi eszközökkel is biztosítható, hanem inkább a köz mentalitására és annak azon megnyilatkozásaira, amelyek, ha az állami törvényekkel nem is kerülnek ellentétbe, de ellentétben állanak az isteni törvénnyel és a keresztyén erkölcsi világrendet aláaknázzák. Mindezekből folyóan nemcsak az államnak és a társadalomnak, de az egyháznak is egyik legfőbb gondja kell hogy legyen a szociális nyomornak, mint az erkölcsi nyomor egyik főelőidézőjének, az enyhítése. Az ehhez szükséges anyagi eszközök azonban sajnálatos módon nem állanak az egyház rendelkezésére, legalább is nem kellő mértékben. Köztudomás szerint mind egyetemes egyházunk, mind kerületeink, valamint alsóbbfokú többi egyházi közületeink is nagy anyagi nehézségekkel küzdenek. Számbavehető anyagi főerőforrásaink egyike : a hívek adózóképessége, az egyház számára aligha lesz fokozottabb mértékben igénybevehető. Ezt úgyszólván a végsőkig kimeríti az államhatalom, mielőtt az egyház hozzáférhetne. Másik fő anyagi erőforrásunk : az államsegély. Ezt, papírkoronában kifejezve, kétségtelenül tetemesen felemelt mértékben élvezzük, de a békeévek aranyértékű, akkor is szűkreszabott mértékét az állam elvitathatatlanul felette nehéz pénzügyi helyzete következtében aligha fogjuk egyhamar elérhetni. Remélnünk kell azonban — amit egyébként a viszonosság elvéből folyóan jogosan el is várhatunk — hogy az állam, méltányolva azt a tényt, hogy az állarrf sem lehet erős ott, ahol az egyház gyenge, pénzügyeinek konszolidálásával kapcsolatosan már csak saját jólfelfogott érdekében is fokozott mértékben fogja egyházunkat gondoskodásának körébe belevonni. Nagy gondot okoz a lelkészi kar különösen készpénzfizetésű részének ínséges helyzete s ez komoly aggodalmakra ad okot. Félő, hogy az anyagi gondok alatt felőrlődik ereje és elernyedt erővel nem tudja majd felvenni és úgy lefolytatni a harcot a korszellem túlzásaival szemben, amint azt az egyház és az evangélium érdeke megkívánná. Nagyon szomorú jelenség az is, hogy az önálló hitoktatói intézmény, amelynek létesítése az állam részéről a konszolidáció terén igen helyesen a legelső alkotások közé tartozott, nemcsak hogy még mindig nincs kellőképen megalapozva, állandósítva, hanem ellenkezőleg, hití*
