Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1923. október 25
19 100,000 korona és 6000 korona lakbér; a leggyengébb lelkészi nyugdíj évi 12,000 korona, 33. lakbér semmi. Az özvegyi nyugdíj évi 12,000 korona 1600 korona lakbérrel, az átmeneti nyugdíjasé évi 6000 korona; van kegydíjas, aki évi 1000 koronát kap és egy gyermek neveltetési járulékának összege évi 2000 korona. Az állam által nyugdíjasaink, özvegyeink egynémelyikének kiutalt kivételes és rendkívüli segély legnagyobb összege, ami az egyház és haza szolgálatában szerzett különös érdemeket jutalmaz, évi 19,000 korona, a legkisebből pedig egy reggelire is alig futja. A számok beszélnek. Elmondják azt, amit elhallgatni én sem tudok, hogy az utalványozásnak minden tollvonása egy-egy tőrszúrás az ügyvivő szívébe, amikor tudja, hogy az utalványozott összegből, levonva abból a papír, boríték és bélyeg árát, a legdúsabban dotált nyugdíjasnak egy napi megélhetésre való is alig marad; az évi 1000 koronás kegydíjasnak pedig, ha havonként felvenné kegydíját, aminthogy nem veszi fel, arra a felvétel körüli, fentemlített kiadások címén évi 5000 koronát kellene ráfizetnie. S ha egy agg költőpapunk, akinek énekkincsünk drága gyöngyeit köszönhetjük, ilyen rím kíséretében küldi be havi nyugdíjnyugtáját, ilyen éneket penget, mint nyug. lelkészek vigasztaló énekét, a lantján : „Ne félj, ha a sírból kezedet kitartod, Háromszáz korona üti majd a markod !" akkor ez jogos szemrehányás, olyan alapos vád egyházunkkal és annak minden munkaképes lelkészével és tagjával szemben, amelynek okát eléggé nem siethetünk megszüntetni, mert félő, hogy a segítés halogatása nemcsak nyugdíjasainkat és azoknak hátramaradottad szolgáltatja ki az éhhalálnak, de kétségbeejti és elkeseríti a működő papi nemzedéket is, amely alig lesz képes szolgálatában ambícióval dolgozni, ha tudja, hogy megrokkanása, vagy halála esetén reá és övéire a szószoros értelmében vett éhenhalás vár. Nincs itt helye semmi szépítgetésnek, nyíltan ki kell mondanunk, hogy ez az állapot egyházunknak, mindnyájunknak szégyene, ennek fennmaradása egyértelmű egyházunk végpusztulásával, amiért és nemcsak nyugdíjasainkkal és azok hátramaradottaival, de egyházunkkal és önmagunkkal szemben való legelemibb erkölcsi kötelességünk is, ezen az állapoton bármi áldozatok árán is, sürgősen és gyökeresen segíteni ! Amint nyugdíjasainknak, úgy magának nyugdíjintézetünknek az élete is vegetálás. Eddig csak Istenben boldogult elődömnek, Kaczián Jánosnak, Bendl Henrik pénztárosnak és a nyugdíjintézet egy névtelen munkásának, aki azonban rászolgált arra, hogy itt nevén nevezzük, Késmárszky Lajos esperességi segédlelkésznek, Kaczián János hűséges munkatársának a buzgósága és hozzáértése tartotta abban a lelket. Az összes rendelkezésre álló segédeszközök nem több, mint egy elrongyolódott, hiányos névjegyzék a nyugdíjasokról és kegydíjasokról, eg} rnehány összefűzött lapból álló úgynevezett iktatókönyv és egy teljesen elavult nyugdíjintézeti szabályrendelet. így rendes ügyvitelről természetesen beszélni sem lehet. Törzskönyv nélkül lehetetlen dolgozni. Gyürky Pál, volt nyugdíjintézeti ügyvivő, Budapesten járt a nyár elején s kijelentve, hogy a nyugdíjintézet könyvei leszállításának útjából minden akadály elgördült, beígérte, hogy azokat augusztus hó folyamán maga fogja lehozni Budapestre. Ez bizonnyal alapos okok miatt nem történt meg. Pedig ezen ígéret miatt maradt el rimaszombati utam, amelyre az egyetemes felügyelő úr rendelkezésére már fel is készültem, hogy onnan a nyugdíjintézet könyveit lehozzam. Ilyen körülmények között munkám úgyszólván csak a nyugták utalványozásában merült ki, amit illetőleg Bendl Henrik pénztáros úr szándékozik tudtommal egy igen életrevaló javaslattal jönni a közgyűlés elé. A járulékszámlát nem készítettem el és nem küldöm szét, mert a kivetés az eddigi összegekben teljesen illuzóriussá vált. Új megállapítást kell eszközölni. A járulékok beszolgáltatása körül javaslom feltétlenül kötelezni a kerületeket arra, hogy a kivetett járulékokat szedjék és teljes összegükben szolgáltassák be pontosan, mert az apró-cseprő hátralékos összegek nyilvántartása és az azok után való kamatszámítgatás nagy időpazarlással jár és egy embert teljesen lefoglalna, különösen, ha meggondoljuk, hogy a nyugták beküldése s így természetesen utalványozása körül is teljes a fejetlenség. Egyben javaslom már most annak kimondását is, hogy a járulékszámlát nem kell évről évre közölni a kerületek útján az érdekeltekkel, hanem azok csak az esetleg beállott változásokról értesítendők. Ez az ügyvitelt nagyban megkönnyítené. Egyebekben az új szabályrendelet megalkotása elodázhatatlanul szükségessé vált. Javaslom e célból egy legfeljebb 3-4 tagú albizottság kiküldetését, amely munkálatait szakértő közbejöttével készítse el. A szabályrendelet megalkotása után következnék az abban megállapítandó elvek szerint az új törzskönyv felfektetése, vagy a már beérkezett bevallási ívek, vagy ha az egész ügy új alapokra fektettetnék, elrendelendő új összeírás alapján. Az is kétségtelen, hogy az új törzskönyv csak úgy lesz felfektethető, ha az ügyvivő felhatalmazást kap a munkálatok elkészüléséig segéderő beállítására. 6*
