Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1918. szeptember 11

174. formán lélekszolgálatot követel. Ez pedig nem azt jelenti, mintha az Isten igéje, avagy az 7. egyház betűje elveszítené erejét és értékét. Az egyházkormányzat, a külső rend megóvása, az egység intézményes biztosítása szintén a Lélekért van. És mi imáinkban Isten kegyelmébe ajánlunk, vezéri szolgálatra elhívott Testvérem, hogy egyházkormányzási hivatásodat úgy tudd betölteni, hogy „alkalmatos szolgája légy az Ujtestamentomnak, nem a betűnek hanem a Léleknek". Egyházunk az evangéliomi demokratizmus alapján álló népegyház. Önrendelkezési joggal állapítja meg szerveit és intézi ügyeit. Az autonómia drága kincsünk. Évszázados szenvedésben, könny és vér tengerében úgy formálódott ki, mint a tenger mélyén a szenvedés könnycseppje, a kagyló igazgyöngye. Protestáns egyházunk kezében ez volt az életvédő fegyver, homlokán ez a történelmi méltóság ékköves aranynál szebben csillogó koronája. De az autonómia nemcsak az államhatalommal szemben fennálló jogi viszony megállapítása, nemcsak történelmi emlék s nem hangzatos jelszó. Az autonómia egyházunk benső lényegének kivetítése, egyházunk igazi egyéniségének kifejezése. Nem kívülről adott, hanem belülről fejlődött érték, nem ránk hullatott babérág, hanem egyházunk benső lényegéből szükségképpen kisarjadt életfa. A törvények és rendelkezések csak külső keretét állapítják meg, a benső tartalmat az egyház benső lényege adja meg. Ezen tartalom nélkül az autonómia könnyen külső dísszé lesz, melyen megcsillanik az önrendelkezési jog fényes aranyverete s színes gazdagságban pompázik a történelmi tradíció zománca, de mégis üres, erőtelen, életnélküli. Ha azonban az egyház benső lényege tartalmat önt beléje, akkor, felszabadulnak az egyház erői, uj ragyogásra fénylenek magasztos eszméi, a holt betűből élő fuvalom támad s végigszárnyal az egyház széles mezőségein a Lélek, az élő, éltető Lélek, s az autonómiát kifelé és befelé egyházi erőhatalommá teszi. Testvérem! Egyházunk koronáját, fegyverét őrizd, el ne ejtsd! Évszázadok lelke mozdul meg autonómiánkban. Az egyház történelmi egyénisége átnyúl a mult idők homályából a jelen küzdelmébe, hogy erkölcsi erejével, történelmi tanulságával építeni segítse a jövendőt. Légy e drága kincs hű őrizője. Őrizd meg s csorbítatlanul add tovább, amit vezéri kezedbe helyez a bizalom. De azután építsd az autonómia örökkévaló belső egyházi tartalmát is. Az önrendelkezés joga elhatározási és cselekvési szabadságot jelent a kívül álló hatalommal szemben, de nem az Isten örökkévaló kijelentésével s az egyház élő lelkiismeretével szemben. Egyházkormányzati munkádban mindenkor megingathatlan norma legyen az Isten kijelentése. Azután ébreszd fel az egyház élő lelkiismeretét. írd a lelkekbe, hogy az önelhatározású munka szabadsága munkára-kötelezés s az egyház csak addig él, míg az Isten országa erősítésén dolgozik Állítsd küzdelembe az egyház örökkévaló belső erőit: az öntudatos, meggyőződéses vallásosságot, az egyházszeretetet, egyházi öntudatot, a cselekedetekben megbizonyosodó áldozatkészséget. Ébreszd fel az evangéliumi önbizalmat, mely nem járja siralmak énekét sirva az éjszakák temetői útját, nem keres magaelhagyó gyámoltalanságban segítséget mindenki másnál, hanem Istent tudva, az egekre tekint és saját szíve bányáiból hozza fel az emberi érzések ama tiszta, nemes érceit, melyek az egyházat megmenteni és építeni képesek. Ébreszd fel az alvó erőket! Csontokat elevenítő isteni lélekkel tedd élőkké a holtakat, hadd álljon elő felette nagy sereg! Ez azonban csak hatásában külső szervezési munka, kezdetét, lényegét és célját illetőleg benső lelki munka. Az egyház külső szervezetének erősítése csak töredék-eredmény. Egyházat építeni csak a hívek hitén és életén keresztül lehet. Éppen azért az igazi egyházkormányzat nem merül ki a külső rend és egység biztosításában, hanem utolsó célját a hitéleti közösség erősítésében bírja. Ez az egyházkormányzat programmjának elutasíthatatlan isteni alapja. Az egyház belső erejének és hitegységének kiépítése azután megadja az egyház külső szervezetének s külső elhelyezkedésének kedvező feltételeit. Testvérem ! Nehéz, de nagy időben lépsz dicső elődök örökébe. Körülöttünk tűztengerbe merül a fél világ, lábunk alatt megremeg a föld, s gomolygó viharfelhők sötétjéből a rémület paripáin ijesztő óriások közelednek felénk, kezükben kard, ajkukon ellenséges szellemi áramlat herold-szava. Megbírja-e egyházunk a meginduló nehéz küzdelmet? Lesz-e anyagi és erkölcsi ereje munkával beilleszkedni az átértékesüléssel és erőeltolódással kialakuló új világba ? Testvérem ! Az egekre nézz és ne félj ! Nem az örök eszmények, hanem csak a gyarló emberhitek inogtak meg. És nem az ember-erők, hanem az isteni igazságok győzik meg a világot. Nagy alakulások megnehezíthetik, de meg nem szüntetik egyházunk hivatását. Nem mulandó embergondolat, hanem maga a világkormányzó Isten bízta reánk a reformáció áldásait: az örökkévaló kijelentést, a lelkiismereti szabadságot, az Úr üdvözítő kegyelmen megépülő s az egyéni meggyőződés mélységeiből erősödő vallásosságot. Reánk bizta, hogy úgy építsük a nemzetet, az emberiséget, hogy legyünk az ő örökkévaló isteni akaratának lélekbe írott levele. Az egyház érvényesülésének és létjogának mértéke az egyház lelkébe írott isteni megbízás betöltésének mértékétől függ. Ha szóba veszítjük erőnket, s a mult dicsőségével leplezzük új küzdésre, alkalmazkodásra,