Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1917. november 8

5 1. (Sz.) A gyűlést bevezető istentiszteleten Gyürky Pál esperes oltári imája után 1. Geduly Henrik tiszakerületi püspök a következő nagyszabású ünnepi beszédet mondta: ,4 kinek füle vagyon, hallja, a mit a Lélek mond a gyülekezetnek. Vagyon valami jóság benned és megtartottad az én beszédemet, meg sem tagadtad az én nevemet. Tartsd meg azt, a mi nálad vagyon, hogy senki el ne vegye a te koronádat. (Jel. 3, 6. 8. 11.) Elmúlt a nagy heteket, a nagy hónapokat megkoronázó legnagyobb nap, a négyszázéves jubiláris évforduló napja. És mi most egymás közt, testvéries körben, azoknak meghitt, bizalmas körében, a kik a lelkekért számadással tartoznak az Úrnak, a kik az ő országában egymás mellett munkálkodó szolgák, a kiknek tanácsa felé segélyért kiáltanak országos egyháziink nyilt sebei, támaszért a gyöngék, buzdításért az eszmékben gazdagok: fáklyát kívánunk gyújtani az emlékezetnek. És habár e fáklya fénye e pillanatban nagy szakadékok és meredélyek fölött tánczol is, mégis azt mondom, jól teszszük, hogy ünnepelünk, emlékezünk. A mikor az egész világ mesterségesen élesztett lángban ég és a meggyötört népmilliók a kiontott vér tengerének a partján remegve lesik, emelkedni fog-e még ez irtóztat'ó tenger szintje, vagy végre alászáll; a mikor vesztes és nem vesztes családok és népcsaládok lelkét, mint friss érre epedő szarvast a szomjúság, úgy égeti a kínzó vág}'' az enyhet adó béke után ; a mikor romok között hever az emberi szellem megannyi nemes terméke, szívet-lelket gyönyörködtető alkotása és szinte kétségbeesve kérdezzük, ha ez a világháború még soká tart és most már majdnem mindent áldozatul kíván, a mi csak kedves, drága, nyugtató és boldogító volt, mi marad számunkra, a mi még örömet okoz az életben, a mi még megtartja, megélénkíti ragaszkodásunkat e földhöz és feleletet e feldúlt föld felől, bizony mondom, hiába- várunk: a tépett, zaklatott, szakgatott lelki, és érzelmi világ e gyötrelmes napjai között, mint a viharos tengeren hányatott bárka tikkadt evezősének, úgy int mifelénk is egy csendes kis sziget, ahol legalább pillanatra enyhet, üdülést találunk és boldogítóbb benyomásokkal gazdagodhatunk. És ez a kis sziget: az emlékezésé ; és ez a csendes öböl: a lelkünk szerint való ünneplésé a reformáczió négyszázéves fordulóján. Tomboló vészben és viharban, ágyúk mindent túlharsogó zengése közben, minden apokalyptikus zűrön-zavaron, világvészen és víjjongáson túl ott ragyog a történelmi megdicsőülés fényében az a fölemelő igazság, hogy immár négyszáz éve annak, hogy a reformáczió áldott munkája kezdetét vette és diadalmas továbbfolyást nyert a földön. 1517 október 31 — 1917 október 31 . . . Négy egész évszázad! Tizenkét egész emberöltő ! Európa térképe hányszor változott e hosszú idő alatt ! Hajdan hatalmas, dicsőséges nemzetek tűntek el nyomtalanul és újabb népek, újabb nemzetek merültek föl az ismeretlenség homályából és váltak nagyokká, hatalmasokká, óriásokká. A maguk korában nagy, kiváló költők, államférfiak, hősök és tudósok emléke mosódott el teljesen az emberi emlékezet tábláján vagy eltörpült a történelem e távlatában a közelmúlt idők nagy alakjai mellett; szellemi irányok, egykor diadalmas filozófiai áramlatok, divatos politikai felfogások, vallásos alakulások merültek el a feledés tengerében vagy képeznek ma már csupán irodalom- és világtörténelmi adalékot. Mind elsöpörte, mind eltemette őket az elmúlás száraz < avarába az újkor, az új idők szárnyaló fejlődésének száguldó vihara vagy az ó-világ értékeit elemeire bontó hatása. • Csak egy szellemi irányt, egy alakulást nem tudott elsöpörni és ez éppen : a reformáczió ; a többi nagyok, a Kálvinok, Zwinglik és Melanchtonok sorozatának élén egy névnek, egy szellemi hérosznak biztosított az egész művelt világon soha többé el nem mosódó emléket és ez :-doktor Luther Márton, a ki az 1517 okt. 31-edikén megkezdett reformátori művével önmagának az emberiség szellemi hősei, prófétái és nagyjai között hervadhatatlan nevet és — a mi ennél több — a Krisztus egyházának, a tisztultabb evangéliomi alapokon szervezkedett keresztyénségnek és ezen az úton az egész emberiségnek szavakban alig kifejezhető szellemi áldásokat biztosított, mert vele volt az Úr, a ki az ő művét megáldotta. E szellemi áldások tudata hálás szívünk egyik boldogító kincseként ott van a mi ünnepi lelkünkben mindannyiunkban. Azért én ezzel most nem is foglalkozom. De igenis, szükségét látom annak, hogy Isten iránt érzett ünnepi hálánk fokozására, evangéliomi öntudatunk élénkítésére és hűségünk szilárdítására ez ünnepélyes pillanatban, a midőn ünneplő hangulatban magam előtt látom a világ protestantizmusából egy jelentéken}' alkotórész képviselőit, magával a reformáczió művével foglalkozzam. íme, azt mondja a Lélek a fiiadéi fiai gyülekezet angyalának : A kinek füle vagyon, hallja, a mit a Lélek mond a gyülekezetnek: Vagyon valami jóság benned és megtartottad az én beszédemet, meg sem tagadtad az én nevemet. Tartsd meg azt, a mi nálad vagyon,. hogy senki el ne vegye a te koronádat. .