Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1909. november 17

3 1. (H.) Az egyetemes egyházi és iskolai felügyelő, az egyetemes egyház épüle- 1. tének új imatermében, bevezető rövid istentisztelet után, melegen üdvözölve a számosan egybegyűlt egyházi kiküldötteket és érdeklődőket, a közgyűlést a következő beszéddel nyitotta meg: Új épületben, de a régi hagyományos érzésekkel és tisztelettel üdvözlöm evang. egyházunk egyetemes közgyűlésének egybegyűlt tagjait; azzal a hittel, azzal az érzéssel, hogy az új épület falai között is a régi protestáns szellem fog honolni és hogy egyházunknak közügyei iránt érdeklődő és azoknak intézésében résztvevő tagjai bárhol gyűljenek össze, mindig és mindenütt magyarhoni evang. egyházunk hagyományos szelleméhez fognak ragaszkodni, ahhoz a szellemhez, a melynek köszönhető, hogy egyházunk a mult időknek nehéz küzdelmei között is föntartotta magát. Egyházunk legutolsó nehéz küzdelmének ez idén van 50 esztendős évfordulója. Az 1859. évi szept. 1-én kibocsátott nyilt parancs, a röviden úgynevezett pátenselleni küzdelmeket értem. Méltónak, sőt szükségesnek tartom, hogy most e küzdelem félszázados évfordulójánál arra visszatekintsünk. Elég távol fekszik ez már tőlünk, hogy annak emléke a köztudatból már-már enyészni kezdjen és mégis elég közel, hogy az emlékek visszaidézésével, azt a köztudatban továbbra is föntartsuk. Vajmi kevesen vannak közöttünk, a kik az 1859-ik évben már olyan mértékben részt vehettek volna egyházi közügyeinkben, hogy az ő közreműködésük egyházunkra nézve nagyobb jelentőségű lett volna. Ámde, hála Istennek, néhányan, habár kevesen, mégis csak vannak. De vagyunk elég számosan, a kik egyházunk azon jeles tagjainak vezetése mellett kezdtünk foglalkozni egyházunk közügyeivel, a kik egyházunk önkormányzatáért folytatott küzdelmeinknek élén állottak ; vagyunk néhányan, a kiknek úgyszólván gyermekkori emlékei közé tartoznak az 1859—60-as évek eseményei. Hivatva vagyunk tehát arra, hogy föntartsuk, mint élő hagyományt, a magyarhoni protestantizmus 50 év előtti utolsó nagy küzdelmének emlékét, föntartsuk azt a szellemet, mely akkor egyházunk legjobbjait lelkesítette és, hogy mi is, a kik bár részesei nem voltunk a nagy küzdelemnek, de még együtt működtünk az egyházi közéletben azokkal, a kik a válságos időben az egyház jogaiért küzdöttek és fáradoztak, a válságos, de nagy időknek, elődeinktől reánk átszállott hagyományait ne csak kegyelettel föntartsuk és ápoljuk magunk számára, de mint tovább élő hagyományt, mint tovább fönnmaradó éltető szellemet, az ifjabb nemzedékre is átszármaztassuk. Nem lehet föladatom, hogy az egyház közigazgatási ügyeinek intézésére szánt idő megrövidítésével az 1859-ik évi nyilt parancs ellen folytatott küzdelmeinknek történetét akár csak főbb vonásaiban is vázoljam, de félszázados évfordulója ama nagyjelentőségű küzdelemnek mégis arra késztetett, hogy arról megemlékezzem, lerójjam a kegyelet adóját egyházunknak és általában az egész magyar protestantizmusnak ama jeles vezetőivel szemben, a kik akkor egyházunk jogaiért síkra szállottak. De meg kellett emlékeznem egyházunk ezen küzdelméről azért is, mert az igen tanulságos is. Megismétlődött az 1859-ik évben az, a mi hazánk és egyházunk történetében a régebbi időkben is egy sajátszerű, de természetes, sőt szükségszerű jelenség, t. i. a szoros kapcsolat hazánk alkotmánya és az evang. egyházak jogai között. Az osztrák önkényuralom idegen segítséggel legyőzvén a nemzetet, megsemmisítette annak alkotmányát. Az evang. egyházak önkormányzatát a megsemmisítéssel határos módon korlátozta s 1859-ben hatalmi parancsszóval kívánta szabályozni az egyházi közigazgatást. És míg a nyers erőre támaszkodó osztrák uralom a nemzet elévülhetlen jogait sértő intézményeinek életbeléptetésénél 10 éven át akadályra sehol sem talált, 'az első ütköző pont, a mely intézményeinek életbeléptetésénél gátló akadályként jelentkezett, a protestánsoknak önkormányzati jogaikhoz való ragaszkodása volt. Hogy ennek nagy jelentőségét megértsük, úgyszólván belé kell élnünk magunkat hazánknak az 1859-ík évbeli állapotába. A magyar alkotmány a maga egészében meg volt semmisítve. Nagy bátorság volt az állásfoglalás a hatalommal szemben, sőt talán merésznek is mondható. De nemcsak bátor, de lélekemelő e tény, mert az egyház a hatalommal szembe helyezi a jogot, a nyers erővel szembe az igazságot, az erkölcsi erőt. De ha visszatekintünk erre a korra, arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a teljes egyértelműség a mi egyházunk körében, sajnos, nem volt meg/ Voltak — fájdalom — anyagi előnyök után sóvárgók, voltak a hatalom kegyeiért sóvárgók és voltak mások, nem rossz indulatúak ugyan, de kicsiny hitűek. De egyházunk legjobbjait nem hagyta el a jogfolytonosság iránt való érzék, az egyház önkormányzatához, a vallásos hit erejével való ragaszkodás, a jognak, a jogtalan hatalom fölött való győzelmébe vetett hit, az örök igazság diadalának reménye. És ez a hit egyházunk vezérférfiait képesekké tette nemcsak a fáradozásra, a küzdelemre, hanem a zaklatásoknak, fenyegetéseknek, üldözéseknek, sőt a^ börtönnek elszenvedésére. Háládatos kegyelettel kell megemlékeznünk ezekről a vezérlő férfiakról. De elismeréssel és kegyelettel kell megemlékeznünk azokról a nagyszámú, igen szerény viszonyok között élő evang. lelkészekről is, a kik a hatalomnak anyagi javakkal r