Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1879. szeptember 11

hez viszonyított kötelezettsége az egyháznak, hogy az érzelemben, s tetteiben magyar legyen. Létezhetnek egy államban egymás mellett sokféle nemzeti fajok, élvezhetik azok családi, társadalmi s községi belkörökben anyanyelvüket, de az állammal szemben csak egy állami nemzetnek jellegét viselhetik, s az állam nyelvén érintkezhetnek egymás közt. Világ o s példánk erre Helvétia, s még nagyobb mérvben Amerika, hol számtalan nemzetiségek egymás mellett állva, az állam irányában egy nemzetté olvadnak egybe, s az állam nyelvét használják, s a mellett a legnagyobb békességben és legszebb egyetértésben élnek. Ezt a magyar állam a protestáns egyháztól, mint kebelében létező' társulattól méltán követelheti, annál inkább, mert a protestáns egyház, melynek nem a stagnatió, hanem a haladás főjellemvonása, egyházi alkotmányánál s vallásának egyszerű tanainál fogva soha sem jöhet ellentétbe az alkotmányos állam érdekeivel, sőt hazánkban leginkább van hivatva egyházi alkotmányának, a magyar alkotmányosággali homogeneitásánál fogva az állam czéljainak előmozdítására. Hogy tehát ezen hivatásnak kellőleg feleljünk meg, főfeladatunk gondoskodni arról, miszerint iskoláinkban az ifjú sarjadék zsenge korába szívja már magába a magyar szellemet és lelkesedést. Az utolsó időben egyházunk életében a szabadságnak egy káros kinövése mutatkozott, mely figyelmünket különösen vonja magára; ez az autonómiának téves felfogása. Nyilvánult ez, fájdalom, éppen némely nagyobb egyházakban, a mennyiben azok bizonyos ügyekben alárendeltetésüket a felsőbb egyházi hatóságok irányában elismerni nem akarták. Ezen felfogásnak helytelenségét nem szükség indokolnom, elég ellenébe megjegyezni azt, hogy az autonómiának ollyaténi magyarázata, miszerint egyes egyházak nem lennének kötelesek a felsőbb egyházi hatóságok irányábani alárendeltetésüket elismerni, egyenesen az anarchiához vezetne. Az egyházaknak autonomiája a valódi felfogás szerint, a legszebb szabadságnak élvezete, de ezen szabadságnak korlátai szorosan vannak kijelölve, s az egyházaknak ezen korlátokon túllépése, a közegyháznak alapjait rázkódtatná meg. A társadalom terén csak ott létezik valódi szabadság, hol egyéni absolut szabadság nincs. Miután tehát az autonómiának ezen hibás kinövése veszedelmeztetné a közegyházat, feladatunk őrködni a felett, hogy ezen téves nézet ne terjesztessék. A protestáns egyházban sehol sem fejlődött ki oly tökéletesen a presbyteriális rendszer, mint éppen hazánkban és Skócziában, azon elv szerint, melyre a presbyteriális rendszer van fektetve, a lelkészi kar nem egy külön álló, hanem kiegészítő része az egyházi községnek. A lelkész nálunk híveivel együttesen képezi az egyházat. Ali és fen tartja magát ezen rendszer honi egyházainkban a protestantismus kezdetétől fogva folytonosan. Csak azon egyetértés, érzelmek és működések egybeolvadásának és azon kapocsnak, mely a hivek és lelkészek közt uralkodott, következőleg a presbyteriális rendszernek köszöni Magyarországban a protestantismus fejlődését és konsolidatióját. Lelkész és hivek — egyházi történelmünk igazolása szerint, mindig egyetértőleg fáradoztak, közösen tűrtek és szenvedtek, s egyenlő szellemben működtek egy czél felé. Az érzelmek és gondolatok ilyen összhangzásában küzdött és vivott eredménynyel a protestáns egyház hazánkban. Fájdalom azonban most jelei mutatkoznak annak, miként ezen szép viszony, mely a régi egyházban tántorithatlanul fenállott, ujabb időben sok helyütt meglazult. Nem mindenütt s nem is mindenkor, de nem is azon mérvben, mint hajdan, talál most a lelkész támogatást,

1 rokonszenvet híveinél, gyakran elhagyatva, híveinek kellő részvéte hiányában magának kell küzdenie a fenforgó viszonyokkal, sőt némely egyházakban annyira hűlt meg a buzgalom, hogy a hivek lelkészüket épen ellenfélnek, s ugymondván csak az egyház szolgájának tartják. Szomorú események igazolják, miként ilyen viszonyok közt sülyed az egjdiáz, ugyanazért oda kell hatnunk, hogy a régi kapocs lelkész és hivek közt megujuljon, s az egymáshozi szoros ragaszkodás lendületet kapjon s ez csak ugy érhető el, lia a presbyteriális rendszert követve, a hivek, főleg azoknak értelmisége s befolyásosabb tagjai lelkesedéssel veendenek részt a helybeli és esperességi gyűléseken, s a helybeli felügyelők érdekeltséggel fognak viseltetni az egyházi ügyek irányában s legszorosabb érintkezésben s barátságos viszonyban fognak állani a lelkészekhez. Ha ezen kapocs a lelkész és hívei közt fenáll, ugy a mint az hajdan fenállott, nem ujul meg bizonyosan soha többé azon eset, mely a pátens idejében felmerült, midőn több lelkész az egyházon kivül lévő befolyások és érdekek hatása alatt, váltak el nézetekben híveiktől. A lelkészek, mint híveiknek vezetői, leghatalmasabb morális erőt gyakorolhatnak az egyházakban, mennél lelkesebben támogattatnak e részben a helybeli felügyelők s a világiak által, annál sikeresebb ezen erőnek működése s annál inkább tűnhetik ki a presbyteriális rendszer üdvös hatása. Egy nagy hiányban szenved egyházunk hazánkban, abban t. i., hogy szükségeinknek nincs megfelelő alapja, mely körülmény sokban bénítja működését. Vannak ugyan egyes alapítványok, de ezek speciális természetűek, pedig olyan közalapra volna szükség, melynek jövedelme nem bizonyos korlátok közé szorítva, hanem szabadon, a felmerült szükséghez alkalmazva lennének felhasználandók. — Ezen hiány napról-napra érezhetőbb lévén, felesle-