Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1875. november 10

lélek szárnyaszegetten törpül el a mulandóság mutató újja előtt. Mennyi tett, vagy mily vallásos buzgalom, mennyi remények voltak e névhez csatolva — és egy pillanatnyi gyöngélkedés — és vége mindennek. Legyen áldott emlékezete, kiben a protestansegyház egyik legmelegebb keblű bajnokát veszté el és családja keressen vigasztalást a gondolatban, hogy könnyei közé a protestáns magyar egyház részvétkönnye vegyül. Tisztában önmagammal, tisztában azzal hogy mit akarok, mit kell akarnom magamhoz htin, nemcsak feladatom nagysága, nemcsak erőim parányisága hagy kételkednem a kivánt siker felöl, hanem még inkább az, hogy a viszonyok ismerete rég megtanított, miként ritkán, vagy sohasem fogom egészen, fogom úgy tehetni, a mit, és a mint akarnám. De előttem áll egyházam ébredése, érzem a szellem éltető fuvalmát ezen egyház felett, mely mindig hajnalcsillaga volt a világosság napjának, de érzem azt is, hogy azon kapcsolat körében, melynek gravitationalis rendszerébe egyházunk iskolái belé sodortattak, viszonyok merültek fel, melyek ez ébredésnek, e szellem igényeinek meg nem felelve, egyházunk függetlenségét veszélyeztetik. Meg akarom kisérteni, vajon megsegithetem-e egyházamat, hogy ő maga legyen leghatályosb eszköze, önmaga derültebb jövendőjének, mert erős léptekkel közelget a kor, melyben megválik, vajon megtarthatja-e függetlenségét, vajon hivei nevelésének belső körében követelheti-e a vezérletet. Nekem úgy tetszik, hogy a mult viszontagságos idők, miknek zárjelenését az 1859-iki patens képezi, végeredményül egyházi beléletiink láthatárán jeleket hagytak, komolyan intőket, hogy oly kort már is értünk, melynek igényeit, a mi eddig volt, egészen ki nem elégítheti. És ha végig nézek egyházunk szellemi mozgalmainak jelein, kettőt nem lehet észre nem vennem. Egyik az, hogy egyházunk világi tagjai az egyházi tanácskozásokban szélesebb körben, terjedtebb mértékben részt vesznek, mint ezelőtt, abban fekszik a patens óta legfőbb nyereségünk. Ez már egy positiv lépés előre, egy lépés, melynek minden esetre jövendője van. Isten óvja meg egyházunkat azon állapottól, hogy helyette csak 10 vagy 12 ember gondolkozzék. A mely protestáns egyház elég indolens arra, hogy híveinek szerteágazó akaratát néhányan könyedén egy kalapalá hajthatnák, hamar kerülne oly kalap alá, mely vaskalapként nyomná homlokát. Egyházunk beligazgatása szorosan és kitünőleg néphatalom, mely annyival iidvösebb hatást gyakorol, mennyivel több intelligentiákkal rendelkezik. Ellenben másik észrevételem az, hogy az áldozatkézség csökkent, mióta csak is az államtól várjuk az áldozatokat egyházi és iskolai intézeteink gyámolitására. A magyar protestantismus műveltsége nem az állam dajkáló karjain neveltetett fel, és mégis — talán épen azért tanodáiban támadt tudományos elevenségnek kisugárzása áldásosán derité fel a reformatio előtt elmaradt nemzetünk jövendőjét. A tanszabadságot magasztalni és azt az államtól várni annyiban ellenmondás, a mennyiben az állami tanrendszer bizonyos szabványokhoz gépszerűleg kötve levén, a tanárok nem saját Ítéletük és Ízlésük szerint vezethetik tanítványaikat a tudományok megszerzésében. Hol azonban az állam járul az iskolai költségekhez, ott tanrendszerét is elészabliatja, de nem járulhat a szükséghez képest, mert nem győzi ; és így ha iskolákat, jó protestáns iskolákat akarunk, híveinknek közredolgozását, és anyagi áldozatait nem nélkülözhetjük. Nincs szükség prometheusi lélekre, hogy érezzük, mikként iskoláink stationarius állásban nem maradhatnak, és hogy ha tanrendszerünket azon irányban kifejteni akarjuk, a melyben hatni hivatásunk, vállat vállhoz vetve tetemes áldozatokat kell hoznunk. Maradandó hatásra csak oly haladási lépés számolhat, melyet az egyház önmagából önkényt fejtett ki. A látványok legszebbike egy valódilag szabad egyház, melynek önálló meggyőződésében, az élet és érdek ezer ösvényén törekvő minden tagját egy szent kapocs övedzi körül és elágazó tehetségeit közös czélokra öszpontositja. Egyik közös főczél a műveltség terjesztése, mely a protestantismus életfeltétele, és mely felé csakis az önzés ösztönét felejteni tudó áldozatkészséggel lehet hatályosan törekedni. Egyházunk igazgatása nem a nép életén kivül álló gyámatyáskodás, mely mesterkélten növeli a műveltséget, mint üvegház a délszaki növényt, de azon erő, mely a népéletből fejlett ki önként és szabadon. Egy vérből való vér, egy testből való test, mely mindig az európai civilizátió irányzó lökéseihez képest intézte igényeit iskoláinkhoz, és a szükséges költségek iránt teljes bizodalommal fordult egyházunk híveihez. A pátens óta ezen pénzügyi kötelezettség tekintetéből habozás állott be, miután az akkori absolut kormány az államnak az iskolai költségekbeni részesülését biztosította, ha a protestáns egyház iskoláit az állam vezérletére bizza. És voltak, kik e gondnoki szárny alá hajtották itt — ott iskoláinkat, hogy felszabaduljanak a költségek viselése alól és egyházunknak az iskolák éltető gyökereivel összenőtt viszonyai tágulni kezdtek, és a jelen nemzedékben már érezhetőleg hiányzik a tanszabadság fenntartására szükséges áldozatkézség. A protestantismus jelentősége azonban tanszabadságon alapul, mely egyházunk testének legbelsejében gyökerezik, és így ennek alapját csak önmagában találhatja fel.