Egyetemes Közgyűlési Jegyzőkönyv – 1863. szeptember 23

Ft. Miily Lajos nrnak a dunáninneni ágost. evang. egyházkerület superintendensének az 1863. évi sept. 23-án Pesten tartatott egyetemes gyűlésben, a pátensszerü egyházak állapotáról tett tudósitása. Méltóságos és főtiszteletű egyetemes gyüle's ! Egy küzdelemteljes évről vagyok, úgy mint azt ma egy hete a dunáninneni egyházkerületi gyűlés előtt tevém, ennek egyenes meghagyása folytán, a méltóságos főt. egyetemes gyűlésnek is jelentést teendő. — Ezen küzdelem legközelebb ugyan a dunáninneni egyházkerületben folyt s foly, de erős meggyőződésem, hogy annak szerencsés vagy szerencsétlen kimenetelétől, öszves egyházunknak, úgy a mint az ma fenáll léte vagy nemléte függ. Vajha sikerülne tehát az emberi természetnek azon gyöngéjét, minélfogva a veszélylyel mig, mint mondani szokás, a tüz körmünkre nem ég, gondolni nem szoktunk, a hol az netalán szükséges volna, legyőznöm ; vajha sikerülne, azok iránt, miket elmondandó vagyok, oly érdeket ébresztenem, milyennel minden egyházi életkérdésnek, minden egyházát szerető evangélikusra nézve birnia kell. — Mit használ egyes egyházi és iskolai tárgyakról tanakodnunk ; mit használ az ügyekezet házunkat feldíszíteni, felbútorozni, annak egyes szobáit kényelmesen lakhatókká tenni, ha örökké attól kell tartanunk, hogy a ház maholnap összeomlik fejünk felett ? Küzdelmet emliték. A küzdelemtől magától ugyan a jóravaló ember, névszerint a protestáns ember, sem vissza nem retten, sem azt bajnak nem nézi. Küzdés az élet ; s küzdés, mozgás, súrlódás, különösen a protestantismusnak éltető eleme, a tespedés annak halála volna. De hogy az ilynemű küzdésen áldás s benne a küzdőnek öröme legyen, három dolog szükséges : nemes czél, nemes ellenek, nemes fegyverek, melyekkel a harcz vivatik. — Mi, fájdalom nem mondhatjuk, hogy a harcz, melybe akaratunk ellen keveredőnk, mindezen kellékekkel teljes mértékben birna. Ugyanis mi a czéija ezen ellenünk indított küzdelemnek? Szétrombolása egyházunk állományának, úgy mint az eddig életszervileg fejlődött, s új, az ellenünk támadtak nézeteinek s érdekeinek jobban megfelelő állapotok alkotása. S kik e harczban elleneink ? Saját testvéreink, hitünk sorsosai, az Úrnak szolgálatában velünk együtt álló társak, de a kik a szeretet köteléke helyett, melynek őket, mint olyakat, velünk egybe kellene kapcsolnia, vad, engesztelhetlen, vesztünkre törő gyűlölettel vannak ellenünk eltelve. S mik a fegyverek, miket ellenünk forgatnak ? Ráfogások, alaptalan koholmányok, rágalmak, mocskolódások. Fáj szivemnek, hogy ily kemény Ítéletet kell mondanom felettök ; de hiszen nem én mondom azt, hanem a tények mondják, a beszélő, kiáltó tények, miknek mindennap, s minden szem, mely ezen harezot figyelemmel kiséri, tanuja, s mindenekfelett azon epétől, méregtől csurgó nyomtatványok, mik általok oly sürüen közrebocsájtatnak, s mikhez hasonlók, mióta a sajtó feltaláltatott, annak alóla az egyházi irodalom terén még aligha kerültek ki. Ilynemű küzdésre kárhoztatva lenni nem gyönyörűség, sőt a legszomorúbb feladatok egyike. Ugyanazért természetes, hogy mi azt csak kénytelen, kelletlen, mondhatnám undorral folytattuk, a hol csak lehetséges volt kitértünk előle, s csupán a mellőzhetlen védelemre szorítkoztunk, főleg ott, hol az ügy elleneink által — pedig ez vajmi gyakran megtörtént ! — a világi hatalom fóruma elé vitetett. Mig azt hittük, hogy emberekkel van dolgunk, kikkel komoly dolgok felett, komoly, illedelmes szót lehet váltani, addig nem átallottuk velők vitába bocsátkozni, sőt az egyház annyira alázta meg magát s tisztelte meg őket, hogy felhozott aggodalmaikat, vágyaikat, gondos anya gyanánt, eloszlatni igyekezett, miként ezt a tavalyi mi1