Evangélikus Egyház és Iskola 1904.

1904-06-23 / 25. szám

magunkba s hibáink megismerése és beismerése után javítsunk a helyzeten. Mondhatom, hog}

T nekem, mint protestáns embernek fájt látnom, hogy egyik protestáns egyházmegyének számos egyházközségében milyen minimalis tekintélye van a lelkésznek. De még jobban fájt annak felismerése, hogy az illető lelkészek jelleme, — különösen egyházi szempontból nézve — meglehetősen hiányos. Ismerek lelkészeket, akik kitűnő egyházi szónokok, de hiveik becsülésével és szeretetével már nem dicsekedhetnek. Miért ? Azért mert az illető lelkészek szónokok ugyan, de nem papok. Hogyan is lehetne tekintélye egy olyan lelkésznek akiről például az beszélték, hogy egy gazdag izraelita házasuló pár házasságkötése alkalmával a lakodalmi ebéden egy gyönyörű felköszöntőt mondott, de a lakodalom fényes és drága voltát jellemezve, — a vidéken azt is beszélték, hogy még az ünnepi toast is 60 frtba került. Arról pedig, hogy ez a 60 frt aztán jótékonycélra lett volna fordítva, a krónika nagyban hallgatott. Ez a nagy toastirozó pedig ad majorem Dei glóriám az illető egyházmegyének még esperese is volt. Megnyugtatásomra szolgált azonban az, hogy a jeles szónok nem is állott sokáig az egyházmegye élén. Bizony többnyire úgy van ez a züllött egyházakban, hogy a lelkészi állást viselő férfiú inkább politikus mint pap, inkább speculáns mint pap, inkább pénzügyi capacitás mint pap, inkább bankár mint pap, inkább vagyongyüjtő mint pap, inkább társadalmi vezérférfiú mint pap, szóval inkább minden egyéb mint pap. Hogy nem az elfogultság vag}

7 ellenszenv adja a szavakat tollamra azt azzal igazolom, hogy mielőtt erre a vidékre kerültem, ahol ezeket a szomorú állapotokat találtam, — el sem képzeltem azt, hogy ily jellemű papi emberek még léteznek is valahol. Igaz ugyan, hogy azokat a bizonyos mellékfoglalkozásokat melyeket egyes lelkész urak az okvetlenül végzendő lelkészi kötelességek teljesítése mellett előszeretettel gyakorolnak, — az egyházi törvények kifejezetten nem tiltják. Ámde, ha az illető urak lelkiismeretükhöz intéznek kérdést, azt hiszem, hogy a méltó választ ott is megtalálhatják s nem kell az összeférhetetlenségi szabály hiányával takarózni Az is baj, hogy egyházközségeink tagjai a szónoklási képességnek nagyobb fontosságot tulajdonítanak, mint kellene. Igaz, hogy szónok nagyobb hatást, nagyobb rokonszenvet bir kelteni, de állandóan ~ csak akkor, ha a szónoki tehetséggel papi jellemet is fel tud mutatni. A lelkészben kell, hogy a pap legalább is oly erős legyen mint a szónok. Hány egyház j^rta már meg a lelkészválasztással azért mert szónokot választott, de nem kapott papot. Azt mondja Mohácsy lelkész úrnak az egyik cikkíró úr, hogy forduljon az illető egyes lelkészek fegyelmi hatóságaihoz, — ha megfigyelései alaposak. Erre csak az a megjegyzésem, hogy még egymagában az a körülmény, hogy egy tisztviselő ellen fegyelmi eljárást nem indítottak, nem indithattak, vagy hogy a fegyelmi eljárás vegeztével felmentetett, korán sem vonja még maga után azt a tényt, hogy az illető tisztviselő meg is felel hivatásának. Tudhatjuk az életből, hogy igen sok fegyelmi eljárásnak azért nincsen eredménye, mert a fegyelmi eset bizonyítására nem igen akad tény tanú, aki az egyes eseteket kétséget kizárólag tudná, akarná vagy merné tanúsítani, — holott a közönség a vád igaz voltáról van meggyőződve. Ezért hálátlan lépés a fegyelmi feljelentés, ha csak a napnál világosabb bizonyítékok nem állanak rendelkezésünkre. Mohácsy Lajos lelkész úr eljárását tehát annál is inkább helyeslem, mert szavai személyeskedés vagy zavar keltés nélkül, — intő szózatul hangzottak el. A figyelmeztetés különben is, — hála Istennek — nem a lelkészi karnak, hanem csupán egy-egy lelkésznek szólhatott. Recriminálás helyett tehát inkább tegye minden egyes lelkész a kezét a szivére s ha azt találja, hogy hivatalát nem látta el elég buz-