Evangélikus Egyház és Iskola 1904.

1904-06-23 / 25. szám

magunkba s hibáink megismerése és be­ismerése után javítsunk a helyzeten. Mondhatom, hog} T nekem, mint protes­táns embernek fájt látnom, hogy egyik pro­testáns egyházmegyének számos egyházköz­ségében milyen minimalis tekintélye van a lelkésznek. De még jobban fájt annak felis­merése, hogy az illető lelkészek jelleme, — különösen egyházi szempontból nézve — meglehetősen hiányos. Ismerek lelkészeket, akik kitűnő egy­házi szónokok, de hiveik becsülésével és sze­retetével már nem dicsekedhetnek. Miért ? Azért mert az illető lelkészek szónokok ugyan, de nem papok. Hogyan is lehetne tekintélye egy olyan lelkésznek akiről például az beszélték, hogy egy gazdag izraelita házasuló pár házasság­kötése alkalmával a lakodalmi ebéden egy gyönyörű felköszöntőt mondott, de a lako­dalom fényes és drága voltát jellemezve, — a vidéken azt is beszélték, hogy még az ünnepi toast is 60 frtba került. Arról pedig, hogy ez a 60 frt aztán jó­tékonycélra lett volna fordítva, a krónika nagyban hallgatott. Ez a nagy toastirozó pedig ad majorem Dei glóriám az illető egyházmegyének még esperese is volt. Megnyugtatásomra szolgált azonban az, hogy a jeles szónok nem is állott sokáig az egyházmegye élén. Bizony többnyire úgy van ez a züllött egyházakban, hogy a lelkészi állást viselő férfiú inkább politikus mint pap, inkább spe­culáns mint pap, inkább pénzügyi capacitás mint pap, inkább bankár mint pap, inkább vagyongyüjtő mint pap, inkább társadalmi vezérférfiú mint pap, szóval inkább minden egyéb mint pap. Hogy nem az elfogultság vag} 7 ellen­szenv adja a szavakat tollamra azt azzal igazolom, hogy mielőtt erre a vidékre kerül­tem, ahol ezeket a szomorú állapotokat ta­láltam, — el sem képzeltem azt, hogy ily jellemű papi emberek még léteznek is va­lahol. Igaz ugyan, hogy azokat a bizonyos mellékfoglalkozásokat melyeket egyes lelkész urak az okvetlenül végzendő lelkészi köte­lességek teljesítése mellett előszeretettel gya­korolnak, — az egyházi törvények kifejezet­ten nem tiltják. Ámde, ha az illető urak lelkiismeretükhöz intéznek kérdést, azt hi­szem, hogy a méltó választ ott is meg­találhatják s nem kell az összeférhetetlen­ségi szabály hiányával takarózni Az is baj, hogy egyházközségeink tag­jai a szónoklási képességnek nagyobb fontos­ságot tulajdonítanak, mint kellene. Igaz, hogy szónok nagyobb hatást, nagyobb ro­konszenvet bir kelteni, de állandóan ~ csak akkor, ha a szónoki tehetséggel papi jelle­met is fel tud mutatni. A lelkészben kell, hogy a pap legalább is oly erős legyen mint a szónok. Hány egyház j^rta már meg a lelkész­választással azért mert szónokot választott, de nem kapott papot. Azt mondja Mohácsy lelkész úrnak az egyik cikkíró úr, hogy forduljon az illető egyes lelkészek fegyelmi hatóságaihoz, — ha megfigyelései alaposak. Erre csak az a megjegyzésem, hogy még egymagában az a körülmény, hogy egy tisztviselő ellen fegyelmi eljárást nem indí­tottak, nem indithattak, vagy hogy a fe­gyelmi eljárás vegeztével felmentetett, korán sem vonja még maga után azt a tényt, hogy az illető tisztviselő meg is felel hivatásának. Tudhatjuk az életből, hogy igen sok fegyelmi eljárásnak azért nincsen eredménye, mert a fegyelmi eset bizonyítására nem igen akad tény tanú, aki az egyes eseteket kétséget ki­zárólag tudná, akarná vagy merné tanúsí­tani, — holott a közönség a vád igaz vol­táról van meggyőződve. Ezért hálátlan lépés a fegyelmi feljelentés, ha csak a napnál vi­lágosabb bizonyítékok nem állanak rendel­kezésünkre. Mohácsy Lajos lelkész úr eljárását te­hát annál is inkább helyeslem, mert szavai személyeskedés vagy zavar keltés nélkül, — intő szózatul hangzottak el. A figyelmeztetés különben is, — hála Istennek — nem a lelkészi karnak, hanem csupán egy-egy lelkésznek szólhatott. Recri­minálás helyett tehát inkább tegye minden egyes lelkész a kezét a szivére s ha azt ta­lálja, hogy hivatalát nem látta el elég buz-

Next

/
Thumbnails
Contents