Evangélikus Egyház és Iskola 1903.

Tematikus tartalom - VIII. Temető - Stúr Dániel

Az ő fáradbatlanságának gyümölcse, hogy a gyü­lekezetnek ma diszes, gótikus tempioma, tisztes paplaka, célszerűen felszerelt, modern, szép isko­lája van, melyek mind a hivek öröme s büszke­ségére szolgálnak, hogy az egyház anyagi viszo­nyai rendezettek s a hitélet, az egyházhűség, az áldozatkészség szelleme virágzó. A nemrég meg­jelent „bácsi egyházmegye monográfiája" idevágó fejezete szépen ecseteli ez eredményeket, melyek az ifjú nemzedéknek követendő példányképül állít­hatók oda. Hogy minek köszönhette mindezt Stúr? Egyedül annak, hogy Krisztusához hű volt mind haláláig s hogy kötelességeit teljesítette mindenütt s minden körülmények között, úgyis mint lel­kész, úgyis mint a mi hazánknak hűséges polgára, úgyis mint családjának nagyra­becsült feje. Mint lelkész egyszerű szavakkal, sallang nél­kül, de hitteljesen és meggyőző erővel s minden egyes esetben lelkiismeretesen elkészülve hirdette az Úr igéjét. A mig csak ereje engedte, szinte féltékenyen őrködött, hogy mindent maga végezzen el. Segédlelkésze ugyanezért 1899 ig nem is volt. Hogy az általa gyakorolt cura pastorálisnak sikere legyen, nem volt szüksége evangelisációra, futkározó atyafiakra, külföldről átültetett mozgal­makra, melyekről azt tartotta, hogy a sekták szá­mára készítik elő a talajt. Ismerte hivei minden örömét, minden baját, — hiszen egynéhány kivé­telével mind ő keresztelte, konfirmálta, eskette, vigasztalta, segítette, bátorította. Családja volt az egész egyházközség, tegezte valamennyi hívót. Hivatala szintén példás volt. Anyakönyvét mintaszerűen vezette, valamint kezdettől fogva családkönyvet, névmutatót, rendes levéltárat s ik­tatót. Beszédeit évről évre összegyűjtötte ; az egy­házi lapokat évtizedeken keresztül megőrizte s jóformán elle utolsó napjáig irta az ő Krónikás könyveit, melyek az ő jellemző, egész lényét ki­fejező betűivel az ő egyházközsége, az esperessóg, az egyet, egyház, a közélet s/,ámos, talán már fe­ledésbe is ment dolgait őrzik meg. Ha nem tud­nám, hogy családi ügyeit feljegyezte azokba a vaskos könyvekbe, reklamálnám őket az egyház­megye archívuma számára, melynek legértékesebb emlékei közé tartoznának Figyelme, érdeklődése mindenre, úgy az egyházi, mint a közéletre kiterjedt. Meg volt az ehhez való éles szeme s persze nem modern, de jeles, alapos készültsége. Jellemző úgy szemé­iyére nézve, mint a régi időkre, hogy a inkor a negyvenes években a verbászi gimnázi­umban — akkoron esperessógi, ma áll. s községi, holnap talán kir. katholikus — hiány volt tanerőkben, mint jeles filológus magára vál­lalta a tanítás munkáját s hetenként néhányszor Kuczuráról Verbászra megtette az egy órai al­földi feneketlen utat, hogy a tanuló ifjúság előre haladhasson; e mellett a saját háza is valóságos paedagógium volt, hol mindenki tanult, minden­kinek ambíciója volt az ismeretekben előre haladni.. Ezekért s mert a gyakorlati dolgok iránt is> helyes érzéke volt s mint igazságszerető férfiút ismerte mindenki, az egyházmegye is igénybe vette szolgalatát. Elébb mint pénztáros ós dé­kán, aztán 21 éven át mint esperes, utóbb több éven keresztül mint főesperes pártatlanúl, igazságosan s önzetlenül vezette ennek az egy­házmegyének ügyes-bajos dolgait. Az egyház te­rén szerzett kiváló érdemei elismeréseül 1877-ben, szolgálati 50 éves jubileuma alkalmából ki lett tüntetve Ő Felsége által a koronás arany ér­demkereszttel, mikor is nem csupán számos tag­ból álló családja, hanem az egész egyházmegye s a Bácska nagy része örömmel ünnepelte s üd­vözölte a köztiszteletben álló „Stúr bácsij át.* A kitüntetést, becsülést s közszeretetet nem csupán mint kiváló pap s hitbuzgó, hű testvér érdemelte ki, hanem mint jeles honfiú, kiváló polgár és gondos atya Háza egyszerű volt, de vendégszerető, barát­ságos, igazi evang. papi ház, melyben a tiszta erkölcs, nemes gondolkodás, keresztyén érzület uralkodtak mindvégig. Egyszerűségében is a Bácska legmiveltebb házai egyikének tartatott. A h Át diszét emelte Ha j n ó c zy n a k, az egyházme­gye néhai nagy papjának s jeles hazafiúnak leánya Teréz, ki 1838 ban lett Stúr Dániel neje s a ki mint kiváló, nagy miveltségű, finom lelkű nő el­varázsolta mindazokat, kik szerencséjüknek tar­tották ezen egyszerű parochia vendégszeretetét élvezhetni, annyival inkább, mert jó és rossz idők­ben egyaránt a rendületlen hűség a magyar ha­zához és a magyar nemzethez szintén hozzátar­toztak azon alapkövekhez, melyeken a család felemelkedett. Azok a krónikás könyvek sokat be­szélhetnének erről is, meg a 48-as események­ről, melyeknek nem egy szála vezet a Kuczurai paplakba, — a Bach korszakról, melyben bűn volt magyarul beszélni, — a kamarilláról, mely­nek kezét Stúr is megérezte, mikor titokban Bécs­ben járt, hogy rabságban kínlódó ipjáért, Hajnó­c/.yért lépéseket tegyen s alig érkezett ott meg, nyomban kiutasították, — a potentális küzdelmek­ről, az egyházi s társadalmi megújhodásról stb., de erről majd Írjanak megboldogult „Stúr bá­csink" unokái, kik nagy számban, előkelő szép állásokban, ha nem is a nevét, de vérét, lelkét, szellemét örökölték. Nevét nem örökölte senki, mert egyetlen fia korán elhunyt, valaminthogy fenkölt lelkű felesége már 1865 ben elköltözött az élők sorából. Soha nem feledte őket, irántuk való szeretete nem szűnt meg soha, csak megosztotta azt nagy miveltségű, kiváló négy leánya kö­zött. Közbecsülósben álló családoknak lettek ezek törzsanyjaivá, a mennyiben Lina leánya a csak

Next

/
Thumbnails
Contents