Evangélikus Egyház és Iskola 1902.

Tematikus tartalom - Értekezések név nélkül - Az 1848. XX. t.-cz. országgyűlési tárgyalása

tette, helyesebben járt volna el, ha római katholikus szónokokat állított volna a tárgyalás vezetésére. Ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy a függetlenségi párt vezérszónokának szereplésével nem vag/ok megelégedve. Teljes elismerés illeti ót meg még azért a kis viharért is, a melyet akaratlanul előidézett mert a hatásos zajjal követelt „bizonyítás* elmaradása mutatja, hogy a néppártnak szüksége volt ugyan kifelé egy kis műfelháborodásra, de már a felekezeti béke zavarodásának a vádját érdemében is szivesebben is ellűri, mint hogy annak bizonyítékait a nyilvánosság előtt felhordani engedje. S ha mégis azt mondom, hogy a vezérszónoknak nem evangélikusnak kellett volna lennie, ezt csak azért teszem, mert szerettem volna elkerülve látni azt az ízléstelenséget, hogy a protestánsok legfontosabb érdekeinek megvitatása alkalmával, ellenségeink nagy örömére, épen a protestáns vezérek, a papok ós a felügyelők álljanak szemben egymással. Ezzel eléggé jellemezték gyengeségünknek főforrását: a benső ineghasonlottságot, a buzgóság megfogyatkozását, a külső viszonyok és körön kívülre irányuló tekintetek által meg nem zavart hithűség hanyatlását. S e tekintetben az ügy barátainak kellett volna elővigyázóbbaknak lenniök, mivelhogy a másik részről ilyenre senki se számíthatott. Az ügy barátai, szerintem, még egyben tévedtek. Abban, hogy e kérdésnél az anyagi és a nemzeti érdekeket az igazi szempont hátrányára túlságosan előtérbe állították. Az anyagi szempont egyoldalú kiemelésének alapja magukban a kérő levelekben van, a melyeket a nagyon is érzett szükség íratott meg. De igy az egész mozgalom bizonyos mértékben szükségszerűleg veszitett méltóságából, s maga az egész ügy is mintegy az alamizsnakérés színvonalára sülyedt le. A nemzeti szempont éles kiemelése pedig sem a dologhoz nem tartozik, sem célra nem vezet. Ennek legélesebben Eötvös Károly adott kifejezést az Egyetértésben. Szerinte az 1848. XX. törvény végrehajtását a magyarsággal szemben tartozó elégtétel követeli, mert hogy a mindkét katholikus felekezet nagy vagyonát a magyarsággal szemben való erőgyűjtés érdeke teremtette volna meg. Ez az állítás igy egészében történetileg állhat meg, mert igaz ugyan, hogy a vallásalapitványok és tanulmányi alapok csakugyan az osztrák ház uralma idejében keletkeztek, de nem a magyarság, hanem a protestantizmus ellen. De még ha megállhatna is ez az állitás, az 1848. XX. t.-c. végrehajtásának sürgetésénél ennek a szempontnak & kiemelése se nem szükséges, se nem hasznos, mert a törvény végrehajtásának jogalapja nem ebben van, s mert ennek egyoldalú kiemelésében kétségtelenül meg van az a veszedelem, hogy a katholikusok méltatlankodását és bosszankodását hívhatja ki, a mi pedig a jó cél érdekében épen nem kívánatos. Hiszen a ki a történelemből csak egy kissé képes tanúságot elvonni, úgy is mind érzi és tudja, hogy a magyar protestantizmus erősítése csakugyan magának a magyarságnak erősítése, s igy a legfontosabb nemzeti érdekek egyike, mert a nemes törekvésekben és nagy tanúságokban gazdagabb mult bizonyitja, hogy a protestánsok autonómiája válságos időkben még a. magyar alkotmánynak is képes menedéket és biztonságot ós erőt adni. Mégis, bárha az 1848. XX. t.-c. sürgetésénél e fontos nemzeti és politikai érdeket sem hagyjuk megemlítés nélkül, sohasem szabad szem elől tóvsszteni azt, a mi fő, hogy annak a törvénynek 15. §-ában világosan ós félre érthetíenül megvan mondva, mi kivánja annak végrehajtását. A vallásegyenlőség ós viszonosság nagy elve az. Megerősítették ezt már 1868-ban is, de azért máig sem valóság az. Ezért kötelessége e haza minden egyes polgárának, hogy e törvény végrehajtásának támogatásában meg ne hátráljon, követelésében meg ne lankadjon. Miként azt előre is várni lehetett, a többi politikai párt is nem e magasabb, egyetemesen kötelező nemzeti, hanem csak pártpolitikai szempontból ítélte meg e kérdést. S legjellemzőbb e tekintetben a tiszakerületi evang. felügyelőnek, Szentiványi Árpád képviselőnek az utókor emlékezetére is méltó amaz első beszéde, mely az országban mindenütt kinos feltűnést és keserű meglepetést szerzett. Ebben a beszédben korunknak és a magyar protestantizmusnak egész kis fényképét látom. Természetes, hogy Szentiványi Árpádot, mint képviselőt, ily nemben tett bármely nyilatkozatáért vagy cselekedetéért számadásra vonni semmi jogunk nincs. Nem is szándékunk ez. De megítélni s belőle tanúságokat elvonni annál több jogunk van, mert felszólalása nagyon is a nyilvánosságnak volt szánva, s annál inkább kötelességünk, mert Szentiványit senki sem kényszeritette e felszólalásra, s ha mégis felszólalt,, tette azért, mert egyházi állásának súlyával is tá-