Evangélikus Egyház és Iskola 1901.

Tematikus tartalom - II. Értekezések, jelentések, beszédek, indítványok - Beyer Károly. Egyházi zenénk magyarsága érdekében

« vei fölül állanak a rhythmikus, magyar dallamokon. Most már azt hitetné el velünk, hogy egyedül a chorálok alkalmasak a gyülekezeti éneklésre. Ijeszt mindenféle mumussal a rhythmikus dallamoktól. Hogy azok „gyülekezeti éneklésre nem alkalmasak s tág teret nyújtanak az eltéréseknek, variánsoknak, nemkülönben az istentisztelet profanizálásának. Gyakorlati kivitelük pedig oly nehézségekkel járna, hogy a gyülekezet kénytelen volna beérni a lehető legkevesebb melódiával, vagy pedig — mitől Isten óvjon bennünket — kénytelen volna az ékes melódiák elzengését gyakorlott énekesekre, énekkarokra bizni. Igy vezetne el bennünket — úgymond — a rhythmikus chorál róm. kath. cultushoz." Végül óvatosságra int bennünket az újitásban, mert attól fél, hogy a »régi, kipróbált" rhythmusnan kiküszöbölésével a „kétesértékű új alakok" nagy rendetlenséget okoznának az egyházi énekügy terén. Es Payr Sándor hogyan védekezik? 0 mindenek fölött visszautasítja azt az igazságot, hogy egyháztörténeti és nemzeti múltú magyar egyházi énekeink legnagyobb részét kiszorították magyar énekeskönyveinkből s megvetették alapját a német-tót szellemű egyházi éneklésnek. Hivatkozik több eredeti magyar protestáns egyházi dallamra. Majd ő is váratlanul az idegen chorálok pártjára áll s azokat nevezi a mi tulajdonképpeni egyházi dallamainknak. Azt állítja, hogy: „Egyházi zenénkben, a chorálokban, melyeknek rhythmusa kötött, a nemzeti jelleg nem érvényesülhet anynyira, mint a szabad mozgású világi dalokban." Dicsőiti a chorált, melyet ó is „egyedül helyes és alkalmas éneklési mód"-nak tart. Majd összeveti a magyar katholikus egyház zenéjét a protestánssal és Csengeyvel szemben tagadja, hogy az előbbi bármely tekintetben fölötte állana az utóbbinak. Végül mégis elismeri, hogy egyházi zenénk terén mulasztás van, a melyet pótolni kell. Azért tanácsot ad a teendőkre nézveVizsgáljuk a fonák nézeteket egyenként. Hogy a magyar versnek magyar dallamhoz is kell simulnia, azt nem lehet kétségbe vonni. A mely szívből fakad a gondolat és az érzés, az a sziv önti azokat dalba is ; még pedig olyan dalba, a mely annak a gondolatnak és érzésnek hiven megfelel. Magyar gondolathoz ós érzéshez magyar köntös is való. Csak Kapi Gyula nem hiszi ezt, csak ő ragaszkodik makacsul a német gúnyához meg a tót bocskorhoz. Hogy pedig az idegen dallam az idő hatása alatt miként vedlik honi jellegűvé, azt sehogy sem tudjuk megérteni. Ráerőszakolhatjuk arra a honi szöveget, hordhatjuk arra a magyar dal hímporát mázsa számra s használhatjuk azt időtlen-időkig ^ felemás torz alak lesz abból, de nem magyar dal. Az idegen zenei gondolatot nem érti meg a magyar ember s szivét nem melegíti fel az a daU melyet idegen érzés szúlt. A honi vers és dallam sajátsága pedig egyáltalán meg nem tűri az idegen zenei alakot, Hogy Kapi Gryula és társai mórt akarják mégis minden áron ráerőszakolni, azt sehogysem tudjuk megérteni. Tagadjuk, hogy az idegen dallam honi földön mélyebb gyökeret verhetne. Ez a talaj nem alkalmas számára; csak teng ebben, de megerősödnie felvirulni nem képes. Hosszú életű nem is lehet itt. A legtöbb reánk erőszakolt chorál sem oly régóta használatos nálunk, mint azt Kapi Gyula, állítja. Nem áll, hogy azok százados magyar mul túak volnának s 8—9 emberöltő óta szolgálnának nálunk. Kálmán Farkas a protestáns énektörténelem és hiteles okiratok alapján beigazolta, hogy azoknak honi életideje csak 30, 80. legfeljebb 90 esztendőre tehető. Ezzel romba döntötte Payr Sándor védekezésének alapját is, a ki maga alatt vágta a fát, midőn éppen azokat a régi magyar egyházi dallamokat sorolta fel, a melyeket az idegen chorálok kiszorítottak. Világosan bebizonyította Kálmán Farkas, hogy Ách Mihálynak 1696-ban megjelent „Zengedező mennyei kar"-a harsogta tűi először régi szép magyar egyházi énekeinket, s hogy az 1811. évben kiadott „G-yóri énekeskönyv" hallgattatta el azokat csaknem teljesen. S ha Payr Sándor mégis rátalált a magjukra, — gratulálunk sikeréhez. Csak azt mondja meg legalább: mikor kerül a sor egyházainkban azokra az ékes szövegű unicumokra! Az idegen chorál dicsőítésére az a megjegyzésünk, h3gy mi annak értékéből, méltóságából nem vonunk le semmit, de hozzá sem teszünk. Csak annyit mondunk, hogy az a magyar érzésnek nem felel meg s a magyar szivet sohasem fogja megnyerni. Ha kell, énekli azt a magyar ember, de lelkesedni azért sohasem fog. Merész állítás ez, de igaz I Ha pedig valaki oly lehetetlen dolgot állit, hogy a magyar zene sajátságánál fogva az egyházi zene magaslatára nem emelkedhetik, — az oly nagyot vét a nemes magyar zene ellen, hogy.