Evangélikus Egyház és Iskola 1901.

Tematikus tartalom - II. Értekezések, jelentések, beszédek, indítványok - Benka Gyula. Magyar protestáns templomi énekek

elvüsködés és kétkedés gúnyt űz a vallásos élet komoly érdekeiből. Ez a sokféle ellenhatás, mely a protestáns érdekeket lenyűgözi, továbbá, magának az államnak hatalmi törekvése, mely a kisebb társadalmi csoportok és egyházi testületek szabadságát apránként mind jobban és jobban korlátozza, minden autonom irányzatot, mint érdekeivel ellentétest megzsibbasztani hajlandó — mind — napjainkban a protestáns közéletnek s az egyházi belső szervezkedésnek és fejlődésnek útját neheziti. Ilyen kedvezőtlen körülmények között a protestáns egyház beléletének erősödésére, életszükségeinek tervszerű kielégítésére mind kevesebb gondot fordíthat. Hol a napi kenyér megszerzése is nehézséggel jár és keserű gondot okoz, ott a tudományos és szépészeti fejlődés szünetelni, tespedni kénytelen. A létfenntartás ezen küzdelmeiben emészti föl ma is életerejét a magyarhoni ág. hitv. evang. egyház. Csodálhatjuk-e aztán, hogy ilyen helyzetben lévén, szenved az egyház körében a tudomány, a művészet s a szerencsés jellemalakulás egyaránt. Azonban ezen szomorú helyzet daczára is kötelessége a lelkes protestánsoknak, kik hitelveik isteni értékében keresik és találják a maguk és hozzátartozóik üdvösségét, hogy a valláserkölcsi művelődés érdekeit telhetőleg szolgálják és semmiben el ne hanyagolják. Ezen hivatásunkból folyó egyik kötelességünk azért ma is az istenitiszteletet kedvessé, vonzóvá tenni. E czélra gondolva éppen nem alárendelt érdek tehát reánk nézve az, hogy a vallásos költészet, a szövegben, dallamban értelemhez ós szivhez szóló hymnológia a mai kor fölfogásának és ízlésének megfelelő fejlődést vegyen. Ezt tudva és átérezve nem lehet nem helyeselnem Osengey azon eszméjét, hogy templomainkban a magyar istenitiszteletnél ezután nemzeti önérzettel, bírálattal és műgonddal összeválogatott s megalkotandó magyar dallamok zendüljenek meg, mert bizonyosan a szövegnek és dallamnak egymást támogató, lélekemelő hatásában áhítatra, vallásos lelkesedésre serkentő nagyobb erő rejlenék, mintha külföldről betelepített, vagy itthon termett, de nem a magyar sziv húrjait érintő idegen dallamok elzengésére kényszerít bennünket a kényelmes megszokás, mely idegenkedik a czélszerú újításoktól. Csakhogy ha magyar protestáns templomi énekek fokozatos behozatalára gondolunk, mindjárt felötlik előttünk két nagy nehézség. Az első az, hogy nincsenek — vagy legalább tekintélyes számban alig lehetnek — magyar egyházi dallamaink. Se használatban levő énekkönyveink, se hivatott ós szorgalmas énekvezéreink közforgalomba hozott gyűjteményeiben oly készletre nem lelünk, mely legalább irányt jelölne. Ki mondhatná ma meg, hogy minő irányban induljunk, minő mintákra tekintsünk ? Az tisztán áll előttem, hogy magyar nemzeti zenénk lélekemelő nagy hatásaira gondolva, bizalommal és reménykedve gondoljak a magyar egyházi zene jövő fejlődésére. Jusson csak eszünkbe a „Marsailles," a „Wacht am Rhein," a „Jod save the king" stb. azon elragadó hatása, mely Európa szereplő nemzeteinek küzdelmeiben s önérzetes föllépéseiben megnyilatkozott. Erkel „Hymnusa,• Egresi „Szózata," Szotyori Nagy József „Tied vagyok, tied hazám "-ja, vagy Thern Károlynak, Zimay Lászlónak, Nyizsnyai Gusztávnak stb. egyik másik dalszerzeménye nem ragadják-e a magyar szivet erősebb dobogásra? I A második az, hogy ha volnának és vannak is jobb szabású, komolyabb, talán némi változtatással a templomba is bevihető magyar dallamaink, nincsenek azok ma sehol elfogadva s a magyar protestáns közönség életébe s vérébe átplántálva. Igy a kísérletezés is csak kiváló alkalmi s főleg hazafias ünnepélyekre szorítkozhatnék még jó hosszú időn át. Ezért nekünk a kezdet kezdetén nagyon nehéz csak egy lépést tennünk is azon czél felé, hogy egyházi zenénket megmagyarositsuk s nemzeti irányú ós izlésű fejlődésre bírjuk. Annyit ma állithatni, hogy a magyar egyházi dallamoknak nagy átalakuláson kellene átmennie, ha a magyar zene motívumait, dallamfűzését, rhytmusát, harmonizálását, szilaj csapongását szelídítve, egyszerűsítve a piaczról a templomba, a hegedűről az orgonára akarjuk átplántálni. Talán az Erkel-féle „Hymnus," a Thern-féle „Fóti dal." az Egresiféle „Az Alföldön" s a Lavotta, Csermák, Bihariféle legszelídebb dalszerzemények jelölhetnék —• megközelítőleg — azt az irányt és műízlést, melyben az egyházi ónekirodalomnak indulnia lehetne. De még akkor is mennyi óvatosságra, műgondra, önbirálatra kellene az újítóknak törekedniök, hogy a protestáns istenitisztelet egyszerű ünnepélyességót meg ne háborítsák. Bizonyosan el kellene ejteni a motívumok ós rhytmikai formák szenvedélyes és szeszélyes pajzánságát, már csak azon okból is, hogy a tömeg együttes ének-