Evangélikus Egyház és Iskola 1900.

Tematikus tartalom - III. Gyűlések, ünnepélyek - Rákos-Keresztúr

IRODALOM. Magyar állam. „A kath. autonómia és a protestánsok* czim alatt panaszkodik arról, hogy a protestánsok ellenségei a kath. autonómiának, pedig „minden autonómia a közszabadságnak egyegy sarkköve." (Igaz, de csak a valódi autonómia, már pedig a r. kath. autonómia nem ilyen, mert a lényeges dolgokban a, püspök intévkedik a pápai érdek szellemében. Ebben pedig a magyar protestánsok nem ismerhetik el a magyar nemzeti és prot. jogok sarkkövét.) „Igy gondolkoztak a hatvanas évek pátens mozgalmaiban a katholikusok és örökkön örökké büszkeségünk marad nekünk magyar katholikusoknak. hogy mi soha el nem akartuk venni a protestánsok autonóm jogait, mióta azokat kiküzdötték, birják is háborítatlanul." (Ke'/djük a végén: a protestáns autonómiát ki kellett küzdeni, éppen a r. katholikusok ellenére, meg megújuló keserves harczokban vérezni kellett érte, a clerus mindig tiltakozott az autonómia ellen, tiltakozott 1790 ben is, pedig a prot. autonómia igazán erós sarkköve a közszabadságnak. A hatvanasakban azért kisértek rokonszenvvel némely katholikusok a protestáns autonómia védelmi küzdelmét, mert abban a nemzeti jogok sarkkövét féltették, rokonszenvvel kisérték, daczára annak, hogy prot. autonómiáról volt szó ; tehát mint hazafiak, nem mint r. katholikusok kisérték rokonszenvvel. De ez a rokonszenv is elég óvatos volt: maguk részéről bele nyugodtak a concordatumba, nem küzdöttek ellene; a küzdelmet, minden veszélyeivel együtt ukosak voltak átengedni a protestánsoknak. A történelem sok példával czáfolja azt a merész állitast, hogy a r. katholikusok „soha el nem akarták venni a protestánsok autonóm jogait.") „Szomorúan látjuk, hogy a protestánsok semmi jóakarattal nincsenek a kath. autonómia iránt." (Dehogy nincsenek, örömmel üdvözölnék, az igazi magyar autonómiát, mint a közszabadságok egyik sarkkövét, de maga a M. Á. szokta elpanaszolni, hogy a most tárgyalt tervezet nem igazi autonómia, hogy maguk a kath. püspökök annak is a legnagyobb ellenzői. Milyen autonómiát enged a»r. kath. egyház pápai szervezete, mikoi hiába könyörögnek a szegény magyar g. katholikusok, hogy magyarul imádkozhassanak, de még azt sem tudják kivivnil Elég nekünk a magunk autonómiaiát védeni, nincs erőnk a r. katholikusokét is kiküzdeni, de az ő küzdelmüket igazi rokonszenvvel kisérjük, a mennyiben a jogok gyarapítására, nem pedig a javak kézbekeritésére irányul. Biztat azután a M. Á., hogy a püspöki javak miatt ne féljünk, a r. katholikusok összetartása miatt se féljünk az autonómiától, s azután igy folytatja :) „De élni talán nekünk is szabad? Hagyjanak léhát legalább élni bennünket és ne féljenek a tiz millió katholikustól, mert azokat mi úgy sem tudjuk egy véleményre hozni, mint tudják a protestáns uraií. mihelyt valamely felekezetüket érintő kérdés kerül a napirendre. Ezt az egyetértést csak az elnyomás adja meg. Ha tehát elnyomásunkra törnek a protestáns urak, akkor még belőlünk is lehet valami. A saját érdekükben áll, hogy ezt az erőt ne adják meg az egyházunknak." (Hogy ne volna szabad nekik is élni, de hát akarjanak, merjenek, tudjanak élni jogukkal s vivják ki maguknak az autonómiát. Ha ilyen nemes és jogos czélra sem képes a 10 m. r. kath. egyesülni, az azt mutatja, hogy magában az egyházban van az akadály. Ez pedig a hierarchiai szervezet, — a hívekben pedig a meggyőződés és akarat gyengesége. A ki nem mer a maga lábán állani*, összeroskad, de ne a másikat okolja, hogy miért nem tartja őt erőnek erejével talpon. Ha az egyetértést csak az elnyomás adja meg, — tehát ez az ouoskodás bevallja, hogy a protestáns egyház elnyomás alatt van; mindig is az alatt volt, még pedig a császári hatalommal tartó r. kath. clerus elnyomása alatt. A protestánsokat vádolni azzal, hogy elnyomja a r. kath. egyházat Magyarországban : nevetséges túlzás I Másutt az ő széthúzásuk és gyöngeségük oka : a kegyúri javak előnyeiről, az állami adományok élvezetéről nem akarnak lemondani, s nagyon sokszor a jó pápista a jó hazafival meghasonlik a kath. magyar szivében.) Eltemetett Táros. Nekizúdult a Vezúv, forrt, főtt, sustorgott. És lerohanó lávája eltemetett 3 várost. Nem most, hanem az ókorban. Nem modern városok voltak, felfedezésük sem most történt, csak a magyar irodalomban. Pompeii házsorait, városrészeit egymásután kutatta ki az archeológia, s az ókori életnek hű kópét, az archaikus művészetnek nem egy kincsét hozta napvilágra. Gyönyörű freskók rejlettek a láva alatt, most tele van velők a nápolyi múzeum. A viskók után palotákat fedeztek fel, s lassan kitűnt a láva hamuja közül egy-egy műremek, egy-egy megkövesült hulla. S a mint a hullák lassankint kibontakoztak az alaktalanságból, vonalaik kifejlettek, úgy bonlakozott, úgy fejlett ki lassanként a holtak alakjával együtt életök. S ma élet él e sivár döledékek között; fényes éjjel kisértetek sora száll át Pompeii üres utczáin. Es nappal csendes a világ nagy múzeuma, ez a kihalt, meghalt város, s az utazók kegyelettel, megindultan nézik a kótezeróves megkövült hullákat az üvegbura alatt: a fiatal leányt, ki talán vőlegényéről álmodott ; a péket, kit a dagasztószék mellett ért a halál; a kutyát, mely kétezredig guggolt gazdája elpusztult házának küszöbén. Ezt a kihalt várost kelti új életre Geréb József munkája, a Nagy Képes Világtörténet Hl-ik kötete, melynek immár 56-dik füzete jelent meg. A 12 kötetes nagy munka szerkesztője Marczali