Evangélikus Egyház és Iskola 1900.

Tematikus tartalom - II. Értekezések, jelentések, beszédek, indítványok - Jánossy Lajos. Az egyházpolitikai törvények hatása a vallásos és egyházi életre

iiak, köteles oltalmát vonta meg a gyöngébbtói, az erőtlenebbtől, fegyvertelenül, szinte megkötőzötten szolgáltatott ki bennünket a mai idők minden hatásos fegyverzetével fölszerelt s tőle, az államhatalomtól is mindenben támogatott ellenfélnek. Meg is van ennek az igazságtalan eljárásnak gyászos eredménye : azokban a veszteségekben, a melyeket a tőlünk való kitérésekben ós a róm. kath. egyház javára kötött megegyezésekben hónapról-hónapra ránk olvas a kérlelhetetlen statisztika, De hát sehol sincs ez ellen mentség? Nincs fegyver, a mellyel diadalmasan állhatnánk meg honi Sionunk vitatott várfokán? Igenis van: az igében s az odaadó pastoralizatióban. Egyik kezünkben az igével, a Krisztus evangéliumával, a mely máig is Istennek hatalmaminden hivőnek üdvösségére, — másik kezünkkel korunk üterén : — hirdessük evangeliumi szentegyházunk örök igazságait. Épen ezek az egyházpolitikai törvények s az ezek nyomán megindult küzdelmek fölkeltették a közérdeklődést a vallásos kérdések iránt, templomaink látogatottsága ellen egészben és általánosságban nincs panaszra okunk, olyanok is eljönnek néha-napján, a kik eddig könnyű vállvonással feleltek ez irányú sürgetéseinkre. Ragadjuk meg a kedvező alkalmat; frissítsük fel istentiszteleteinket kedélyre ható, vallásos hangulatot ébresztő elemekkel — elég gazdag ilyenekben régi, igazi evangelikus istentiszteletünk formája — ne féljünk a „lutheránus misék" gúnynevétől, istentiszteleteink középpontja azért mindig az igehirdetés marad. Legyen ez erővel, élettel teljes, hasson a velők oszlásáig, ne száraz, elcsépelt themák fejtegetése, hanem gyakorlati, korunk igényeinek megfelelő, a minő volt az elsó apostolok ajkain; ez mindig fenntartja az érdeklődést számunkra s újra meg újra elhozza azt, a ki egyszer megízlelte már. Ez elismerést, tekintélyt szerez a hirdetőnek s megnyitja előtte az utat a családi tűzhelyhez is, szegényhez, gazdaghoz egyiránt, megadva néki a lelkipásztorkodás kulcsát. S a családi élet száz meg száz gondjával, reménységével ós aggodalmával, mily tág mezőt nyit a lelkésznek, hogy megszeretve, megkedvelten, gyóntató szók nélkül is érvényesítse egyháza felfogását a családi élet minden nevezetesebb eseményénél. Legyen ott örömben, bánatban, most örvendező, majd meg résztvevő szivével s tegye ezt kivétel nélkül szegénynél, gazdagnál, legyen igazi barátj a, vezetője, segitoje, tanácsadója népének z — jöhet akkor a római pap, az ő középkori vértezetével szánalmas mosolynál egyebet, nem arat. Tudom, mindez szinte emberfeletti feladatokat ró a lelkészre, a kinek az ezerféle szempontok mellett, a miket gyülekezetében figyelemmel kell tartania, családi gondokkal, nélkülözésekkel is kell küzdenie, a mik megbénítják legnemesebb törekvéseit, szárnyát szegik a mindennapiságon felülemelkedni akaró lelkeknek. Tudom, hogy népesebb egyházainkban a gondozandó lelkeknek a száma, kisebbekben pedig az iskolai és más elfoglaltság, továbbá általában az óriási terhek, melyek népünket nyomják, sikertelenné teszik a hivek pásztori gondozását, de hát ezen is segíthetünk. Nagyobb egyházainkat osszuk fel lelkészi körökre, az anyagi terhek könnyítésére pedig ott van az a hatalmas kötelezvény, melyet az örök emlékezetű 1848-iki törvényhozás állított ki az emberiség legszentebb ideáljaiért vérzett egyházunknak, midón a XX. t. cz.-ben kimondotta, hogy „a hazában törvényesen bevett minden vallásfelekezetre nézve, külömbség nélkül tökéletes egyenlőség és viszonosság állapittatik meg" s hogy „minden bevett vallásfelekezet egyházi ós iskolai szükségei közálladalmi költségek által fedeztessenek 1" Követeljük ennek a hatalmas elvnek szószerinti megvalósítását. Ne dobjuk oda magunkat, a mindenkori kormányok akaratnólküli eszközeivé, csak azért, mert azok a „liberalizmus" büszke jelszavát tűzték ki czégjükül, s ne elégedjünk meg holmi morzsákkal, a miket ellenségeink gúnyosan neveznek kortesszolgálatok borravalójának, a melyek talán a mindennapi betevő falatot biztosítják lelkószcsaládaink asztalán, de közegyházunk annyi égető baján cseppet sem segítenek. Álljunk fel, mint egy ember s püspökeinkkel, világi nagyjainkkal élünkön zörgessünk a kormány, a törvényhozásnak ajtaján. A kik csak az imént, szinte számbavehetó vita nélkül vettek milliókat egy tőlünk teljesen idegen, multunk hagyományai, jövendőnk reménységei iránt teljesen érzéketlen, sót túlnyomó nagy többségében ellenséges érzületű testület anyagi helyzetének brilliánsabbá tételére, a mely állam fejedelmi javakkal ajándékozta meg a külföldi, idegen hatalomtól függő, ennek érdekét és akaratát vakon szolgáló római egyházat, fejedelmi vagyont adott az oláh, szerb, horvát és szász egyháznak, — az tőlünk, a kiváló értelemben magyar nemzeti egyháztól —;