Evangélikus Egyház és Iskola 1899.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, jelentések, kérvények stb. - Belák István. Beszéd

•292 fentartása, előmozdítása és ápolása szempontjából, az államot ennek természetes feladatánál fogva, kezdet óta terheli. Mi is tehát nem az 1848. évi 20-ik t. ez.-ben s ebből folyólag nyertünk jogot ahoz, hogy követelhessük az egyházi és iskolai szükségleteinknek az állam által fedeztetését, de ez a jog, mint természeti emberi jog, minket is, az állami rend természetes folyományaként s mint az erkölcsi világrend kifolyása, létezésünk, szervezkedésünk ©ta s alapjában megillet. Ép ezért a mindenütt tapasztalható mellőztetés feletti sajnálkozásunk mellett, valóban csodálkoznunk kell, hogy az állam, különösen irányunkban, csak oly csekély mérvben teljesiti ezen természetes kötelességét. Evvel azonban nem akarom azt mondani, hogy mindent az államtól várjunk, sót ellenkezőleg, ón, a mi erőnket, azt az erőt, a mivel a magyar kultúra megteremtette, s a mi veszedelmek idején, nem egyszer, magát állami létünket is fentartotta, megmentette, éppen abban látom, hogy a szabadságnak a kultúra utáni törekvésben is nyilvánuló szeretete, s az egyedeknek, az egymásközti egyenlőségben kifejezést nyerő önállósága, s az ebből folyó függetlenség egyházi szervezetünkben leli alapját, ós ez, — nem lóvén melegházi növény, — csuk a természetes fejlődós mellett jut igazi kifejezésre. És ezért mondtam én annak idején, hogy nekünk szabadság kell, a mit mások szabadsága nem veszélyeztet, s a minek legerősebb biztositéka a függetlenség. Sajnos, hogy az utóbbi időben erről bizonyos tekintetben megfeledkezve s mintegy lethargiába esve, egyedüli mentségünket az állam segélyében várjuk. De egyébiíónt is úgy vagyunk, mint hazánk volt II. József trónralópte előtt. A behizelgő szó előtt meghajtunk s ha még e mellett egy pár hangzatos frázist is hallunk, a szabadelvűsóg zászlóvivőit ünnepeljük olyan egyénekben, a kik — ilykép szemeinket bekötve — minket magunkat is olyan útra tévelyitenek, a mi csak az ultramontanismus győzelmére vezethet. Avagy nem látják Uraim, hogy úgy a politika, mint a társadalmi téren fokról-fokra kiszorulnak a mi embereink s az igaz szabadelvűsóg Jhivei ? Miért ? Hát én határozottan mondhatom, hogy azért,, mert mi vagyunk a gyengék, könnyen átengedjük a helyet, a mit nekünk kellene elfoglalnunk. Ne vegyék hát tőlem rosz néven Uraim, hogy figyelmeztetem önöket az ebben rejlő veszélyre.. Ne várjunk mindent mástól, ha az a más az. állam is, a mely irányunkban kötelezettségben van. Legyenek ébren I és mint azt hat évvel ezelőtt is mondtam : szíveskedjenek az idők és körülmények intő szavát figyelembe venni, szóval és tettel oda működni, hogy a hitbuzgóság által egyházunk a szabadelvű haladás és fejlődés útján megmaradjon. A hat óvi cyclus befejeztével búcsú, — a mai napon pedig üdvözlő szavam az legyen, a mivel megköszönve szives megjelenésüket, egyházmegyei közgyűlésünket ezennel megnyitom. * Mielőtt mégis ügyeink tárgyalását megkezdenék, egy szomorú, hazánkat sújtó tényt kötelességem emlékezetbe hozni : Minden érző szív e hazában megdöbbent a mult év őszén azon elvetemedett orgyilkosság felett, melynek honunk védangyala : imádott királynénk áldozata lett. „Egy szó nyilallott e hazán keresztül. Egy röpke szóban annyi fájdalom, ftreztük a mint e föld szíve rezdül És átvonaglik róna, völgy, halom. Az első hir, mikor a szót kimondta, Önön hangjától visszadöbben-e, — Az első rémület kétségbe vonta: Van e még a magyarnak istene." Elhalt a szó ajkainkon a hir hallatára, mert „Gyászról, halálról szív lesújtva szólt az u A bánat, a keserűség könnyeit hullatta. Óh! miért kellett elvesztenünk azt, ki minket úgy szeretett, kit mi úgy szerettünk ?l a ki nemcsak királynéja, de szeretett anyja volt hazánknak. Ma sincs az a szó, mely kifejezze azt a fájdalmat, a mit az ország ifja és véne egyaránt érzett és érez, ma is elvesztésén annak, kinek nevét imánkba foglaltuk. Nem is akarok én ennek a fájdalomnak tolmácsa lenni, nem akarom ecsetelni azt a lelki nagyságot sem, a mivel elvesztett fejedelem asszonyunk, honunk történetében, az elmúlt évezredre visszamenve, s a jövő évezredreis kimagaslik, — nem akarom festeni azt a dicsfényt, a mi nagy nevét körülveszi : csak egy por-