Evangélikus Egyház és Iskola 1899.

Tematikus tartalom - Költemények - Sántha Károly. Atyám születésnapján

küldve a megyei irattárba, vagy sem, Ha beigazolni tudja, hogy be lettek küldve, állítsa ki azokat megfelelő dijazás mellett, a ki nem képes igazolni, az is küldje be minden kárpótlás nélkül. A miniszteri rendelet, püspök ós föesperes útján leérkezett hozzánk, miheztartás végett. Nem szólok a paptársaimról (egyikünk sem tudja igazolni a beküldést,) de én bizony nem tudom, hogy mihez tartsam magam, azért viszem az ügyet a nyilvánosság elé. Mert sohogy sem tudok megbarátkozni azzal, hogy a miniszter ilyen rövidesen rendelkezzék akár velem, akár egyházam anyakönyveivel. A törvény ez : minden pap, egyháza anyakönyvének másodpéldányait, a megyei irattár számára évről-évre beszolgáltatni köteles. Azaz rosszul mondom, ez törvény volt 1895-ig, a mely minket többé semmire sem Kötelez. Most ez a kötelezettség az állami anyakönyvvezetőket terheli. Ha mulasztás törtónt a múltban, azt joga, sőt kötelessége volt exequálni az illetékes hatóságnak, annak idején. De ha elmúlt 30—40 esz. tendő, ha kihalt egész generatió, ha az illető egyházban már harmadik vagy negyedik lelkész működik, ha ama országos törvények már hatályon kivül lettek helyezve, akkor a politikai hatóságnak nincs semmi követelni valója a papokon, ahhoz való jogát elvesztette saját hibája, saját mulasztása folytán. Mert minden jog elévül bizonyos idő leforgása alatt. Csombor Imre elemelte a postkislit, \ milliót, kitudódott 15 év múlva, a dolog elévült, felelősségre vonni nem lehetett. 32 év alatt az ősöktől örökölt ingatlanhoz való jogunk is elévül, ha addig nem törődünk vele. Nem lehet, hogy az egész mindenségben csak egyházi anyakönyvek tegyenek kivételt, hogy ezeket lehessen bekövetelni, akár 100 év múlva, ós tetszés szerinti mennyiségben, azon egyszerű indokolással: nincsenek meg. Nincsenek meg, tehát nem lettek beküldve ; ez nagyon furcsa logika. Ép oly joggal lehet mondani, tehát elvesztek, tehát nem tudjuk megtalálni, a megyeház padlásának mely sarkában mulatnak velők az egerek, és még egy csomó tehát. De ha csakugyan az áll, hogy nem lettek beküldve, akkor is kit terhel a felelősség? Semmi esetre sem minket, a kik akkor csecsszopó gyerekek voltunk; elődeinket, tessék azokhoz fordulni. Ludasok ebben a dologban főképen azon megyei tisztviselők, a kik a mulasztást annak idet)6 jén nem exequálták s azok is, a kik azóta hosszú sorban a hiányt észre nem vették. Hogyan jutunk mi ahhoz, hogy egész sereg ember mulasztását mi pótoljuk, s vállaljunk magunkra oly munkát, a mely pénzbe is, de különösen sok időbe kerül? Különösen ha tudjuk, hogy azok a másodpéldányok egynémely irattárban milyen gondozásban részesülnek. Egyik felföldi városban történt, a hetvenes évek derekán, hogy a diákság akár a hentesnél, akár a kofánál, akár a szatócsnál vásárolt tepertűt, sült tököt, pattogatott kukoriczát s más diák nyalánkságokat, mind matrikulákba csomagolva kapta. Egy papfi édes apjának az Írására ismert a kiszakított anyakönyvi lapokon. Nagy zaj lett a dologból, vizsgálat, s kitűnt, hogy a porlepte másodpéldányokat a megyei hajdúk árulták olcsó pénzen, csomagoló papirosnak. Ilyen eset azonban a legpéldásabb rend, s a legéberebb őrködés mellett is előfordulhat. Különösen hurczolkodásnál, vagy pedig takarításnál, mi minden elhányódik. S évek hosszú sora alatt, különösen a szolgaszemélyzet között, mindig találkoznak olyan élelmes emberek a megyeházán. a kik a lőcsöt is megfejik, az anyakönyvi másodpéldányoknak is hasznukat veszik. De ez nem történhetik a mi rovásunkra. Nem is történik — csak néhol. Egyik jó barátom, a kitől pár év előtt szintén egész csomó „hiányzó" másodpéldányt követeltek be, ezért a munkájáért 171 forintokat kapott., S hozzá még a szükséges papirost, egy korsó téntát és egy doboz tollat. Az oda való r. kath. collega nem adta olyan olcsón, ő 200 frton felől kapott. Más baj különben nincsen is, csak az, hogy egy helyütt fizetnek százasokkal, másutt meg egyszerűen elrendelik. És ez a baj nem egyedül a mi bajunk, mi nyolczunkó, hanem édes mindnyájunké. Mivel ilyen „hiányzó" másodpéldányok nagy tömegekben találhatók, nem csak tiszáninnen ós tiszántúl. hanem dunáninnen és dunántúl is. Hodie mihi, cras tibi. Valami közös eljárásban kellene megállapodnunk, nem pedig minden évben ós minden megyében, kit-kit a sorsára hagyni, a politikai hatóságnak kiszolgáltatni, ő lássa : kit hogyan fülelhet le. Mindent lehet kifogásolni, az az egy azonban minden kétségen felül áll, hogy csomagoló papirosra a jövőben is szükség leszen, akarom mondani, hiányzó másodpéldányok mindig lesznek-