Evangélikus Egyház és Iskola 1898.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, kérvények stb. - Poszvék Sándor. Nap folt nélkül

252 kíséretéhez csatlakozó nők hullatnak. E komoly intő szóval fordul hozzájok: „Jeruzsálemnek leányai, ne sirjatok ón rajtam, hanem ti magatokon sirjatok és a ti magzatitokon í" (Luk. 23. 28.) S midőn a mester az © tanítványait, feltárva előttük a sötét jövőt, szenvedései gondolatával igyekszik megbarátkoztatni és Péter megdöbbenve e szeretetteljes szót intézi hozzá: „Kedvezz Uram magadnak, ne legyen ez te neked I" az igazság szólal meg a válaszul adott kemény dorgálásban : „távozzál el tőlem sátán, bántásomra vagy nekem, mert nem vagy bölcs az isteni dolgokban." (Máté 16. 22—23.) Ez tiszta, fenséges, eszményi jellem vonása, a mint az az önmegtagadó szeretetben, az igazság erejével, az örök eszme sohasem ingadozó komolyságával szövetkező szeretetben jut magasztos kifejezésre. Más szóval: Jézusban az emberszeretet, az isteni hivatása, a szent ügy iránt való szeretettel teljes összhangban volt megtestesítve. A kedves otthon, a drága haza iránti szeretet azon fénypontok egjike, melyeket a történelem az önmegtagadás dicső áldozataiban, azon kimagasló alakjainak nagy tetteiben és nagy szenvedéseiben örökített meg, kiknek emlékét kegyeletes érzülettel tiszteljük s büszke önérzettel ünnepeljük. Hazafias jellem volt-e Jézus ? Bizonyára, még pedig a szó legnemesebb értelmében 1 Szive együtt érez népével, hazája igaz javáért melegen dobog, idejét, erejét, szivét, lelkét, megszenteli az önmegtagadásig önzetlen lángoló hon- és fajszeretet. Szavát Izraelhez intézi, működése a haza szűk határira szorítkozik. Nem távozik földéről, akkor sem, midőn áldásos munkássága polgártársai szenvedélyes ellenmondásával, erőszakos gyűlöletével találkozik! Galiléa kies partvidékét választja földi hivatása szinhelyóül, a kis tengert, a termékeny pusztát avatja templommá, a hullámokban ringadozo bárkát szószékké. Az ország metropolisa, a zsidók Mekkája, szent zarándoklásának czélpontja. Hő könyek hullanak Jeruzsálem romjaira, midőn a hazafias bánattól elérzékenyült nagy próféta a jövő sötét képén nyugtatja szemét. A hazaszeretet sugárzó napjának is vannak foltjai. Ott mutatkoznak, az előítélettől, fogva tartott szűklelküségben, melynek nincs méltányló érzéke az elismerésre méltó életjelenségek iránt, ha azok hona szűk körén kivül merülnek fel. Az Úrnak hazafisága ment az előítélettől. Nyílt őszinteséggel emlékszik meg a hibákról, a bűnökről, melyek Ábrahám nemzetségét a bukás örvényébe sodorják. Csodálatra méltó bátorsággal vágja az elvakított nép vak vezetői szemébe, a képmutatás, a tudatlanság, a törvényszegés sújtó vádját. Kórlelhetlen szigorral ostorozza a merev betűszolgálatot, melynek a társadalom szine-java feláldozta az éltető lelket s bizonyságul hívja a próféták vérét a méltó apák korcsnemzedóke ellen. Ugyanazon elfogulatlan Ítélettel nyilatkozik ax Izrael házához nem tartozó idegenekről, kiktől a „kiválasztott nép" fiai a faji gőg sértő megvetésével fordultak el. Nemcsak igazságot szolgáltat nekik, hanem teljes elismerésének ád leplezetlen kifejezést, valahányszor részükről az igazság iránti fogékony kedélylyel találkozik. Megbélyegezve az embertelen zsidó papot ós lévitát,, megszégyenítve a gyógyulás után jóltevőjükről megfeledkező bélpoklosokat, a gyűlöletes samaritánus néptörzs sarját teszi úgy az irgalmas, mint a hálás szeretet örök typusává, mintaképévé (Luk. 10. 30—37, 17. 11—19.) A „Kánaán nemzetéből való asszony" nagy hitét méltányló elismeréssel emeli ki, — a kapernaumi századosnak mély alázattal párosult bizodalmát pedig e szóval magasztalja : „bizony mondom nektek, még az Izrael népe között is nem találtam ilyen nagy hitet." (Máté 15. 21—28; 8. 5—13.) Ilyen az igaz, előítélet nélkül való, elfogulatlan szeretet, — ez a szeretetnek az igazsággal való összhangja! És most még csak röviden kell megemlékeznünk arról a viszonyról, melyben Megváltónk többi jellemvonásai egymáshoz állanak. A jellem el is fajulhat, még pedig két ellentétes irányban. Azért kettős veszély fenyegeti. Az egyik a belső tartalomnak, saját értékének túlbecsülésében, mig a másik abban gyökerezik, hogy erejének tudata nem elég biztos, nem határozott, szóval ingatag. Az elfajulás mindkét alakja oly jelenségekben nyilvánul, melyekre sötét árnyék borul. Ott az erőtudat túltengése hiúságba n, ellenben itt e tudat határozatlansága gyengeségben jut kifejezésre. Mi-