Evangélikus Egyház és Iskola 1898.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, kérvények stb. - Zsilinszky Mihály kerületi székfoglaló beszéde

M 3 Szlavóniáig terjed, nyelvi és nemzetiségi összetűzések elő ne forduljanak. De merem hinni, hogy valamint a múltban, ügy a jövőben sem lesz oly vakmerő egyházi tisztviselő, aki akár a magyar király, akár a magyar haza és nemzet ellen izgatni merészelne. Mert ebben az egyházkerületben még azon esetben is, ha nem lenne rá szigorú törvényünk, ezt lehetetlenné tenné a közegyház hazafias közszelleme, mely mindenkor egynek érezte magát a haza politikai és kultúrális aspirátióival. Ez a közszellem azonban nem zárja ki sem azt, hogy az egyházunkban levő nemzetiségek isteni tiszteletüket saját nyelvükön végezzék ; sem azt, hogy anyanyelvüket saját belügyeikben szabadon használhassák és művelhessék. A magyar haza senkinek egyéni szabadságát és törvényes jogát nem veszi el, sőt ellenkezőleg jogokat oszt. Ettől kapta a protestáns egyház is minden jogait, ettől kapta féltékenyen őrzött autonómiáját, és ettől kapja most is közalapja, iskolái és gyülekezetei számára az anyagi segitséget. Ennyi jótéteményért a legkevesebb az, midőn hálát, hűséget, áldozatkészséget és őszinte hazafiságot követelek iránta minden ev. embertől. Természetesen nem üres szavakban, hanem jó tettekben nyilvánuló hazafiságot. Mert a hazaszeretettel is úgy vagyunk, mint a művészettel: a beszéd semmi, a cselekvés minden. „Demosthenesnél is szebben beszél a tett!" A hazaszeretet ápolása mellett kiváló gondomnak tárgyát fogja képezni egyházunknak oktatás- és nevelésügye. Háromszázados tapasztalás bizonyítja, hogy iskoláinknak fokozatos fejlesztése és felvirágzása legbiztosabb erősségét képezte mindig egyházunk életének és hazánk közművelődósének. Nincs okunk pirulni a múltért, de nincs okunk kétségbe esni a jövőre nézve sem. kivált mióta az állami segély lehetővé tette a nemes verseny felvételét. Tanáraink és tanítóink, kik nemcsak a tanításra, hanem a nevelésre és jellemfejlesztésre is gondot fordítottak, minden időben a haladó kor színvonalán állottak. Nem elégedtek meg a tantervbe fölvett tantárgyak gépies, lelketlen lemorzsolásával, hanem a kor társadalmi és szellemi viszonyaihoz képest, rámutattak azon kötelességekre is, melyeket az ifjaknak majdan a polgári, társadalmi és egyházi téren kell teljesiteniök. Nem az iskola, hanem az élet számára készítették elő az új nemzedéket. Egyházunk jövőjének nagy érdeke követeli, hogy iskoláinknak ezen szellemét és magas színvonalát ne csak fentartsuk, hanem ha kell, áldozatok árán is tovább fejlesszük. Felügyelői teendőimnek legkedvesebb feladatát fogja képezni, hogy iskoláinknak, tanítóinknak és tanárainknak, a hazafias és protestáns szellem ezen önfeláldozó és fáradhatatlan lelkes ápolóinak jogos és méltányos érdekeit tőlem telhetőleg előmozdítsam. Tenni fogom ezt annál nagyobb örömmel, mennél büszkébb önérzettel mondhatom, hogy — mint egykori tanár — nehéz munkájok terhében és dicsőségében én is részesültem. Mindig bámulattal és tisztelettel tekintek azon tanférfiainkra, akik magas hivatásuk tudatában ihletett szemmel mintegy előre bepillantanak azon kulturális és sociális feladatok eszmekörébe, melyben az itjúságnak, ha az iskolából az élet színpadára lép, élnie és működnie keilend; akik tudatosan arra törekednek, hogy ifjaink az európai műveltséget össze tudják egyeztetni a magyar kultúra nemzeti jellegével ; különösen pedig, hogy megértsék azt a szoros összefüggést, mely a magyar nemzet viszontagságos múltja és az evang. egyház küzdelmekben gazdag történelme között van. Erre súlyt helyezek én is, mert ily tanítási elvek alkalmazása mellett a vallási és nemzeti érzelem az ifjúság lelkében egy egész életre kiható erénynyé lesz, mely összhangzatosan fejlesztve biztos zálogát képezendi annak, hogy új nemzedékünk a vallásosság, erkölcsösség, tudományosság és hazafiasság erős vértezetóvel, becsülettel fogja megállani helyét az élet nehéz küzdelmeiben. Felekezeti szempontból különösen az evang. tanitók és papok nevelésének ügyét tartom kiváló fontosságúnak. Ha semmi más, az önfentartás természetes ösztöne kényszerit bennünket arra, hogy tanítóink, és különösen papjaink nevelésére nagyobb gondot fordítsunk. Theologusaink száma ijesztő módon fogy; az ifjúság java részét a kedvezőbb anyagi helyzetet igérő pályák vonják el. Ezen a bajon pedig segítenünk kell, ha nem akarjuk bevárni azt az időt, hogy népünk lelkipásztorok hiányában, életének legfontosabb fordulatainál lelki vigasztalás és gondozás nélkül maradjon. Tudom, hogy ennek fónehóz-