Evangélikus Egyház és Iskola 1898.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, kérvények stb. - S–ó. Szektaveszedelem

228 keze. Az a Jakab-féle szemrehányás: „Ti meg megvetitek a szegényt I" — jelentős még ma is, hiszen a társadalmi kasztszellem teljes mérgével dúl az egyházban is ; az adót pedig egyaránt fizeti szegény, gazdag, avval a különbséggel, hogy annak a szegénynek azt fizetni sokkal nehezebb s arány­lag a megterheltetése is rendszerint jóval na­gyobb : csoda-e hát, ha az az együgyű, az a semmibe se vett lélek, kiben azonban él még az istenképüség minden más emberével azonos ön­tudata, lassanként arra a tudatra jön, hogy ő tu­lajdonképen csak igavonó plebs, hogy az egyház neki csak mostohája ; s ha aztán lelkéhez fórkő­zik a csábitó szó, elfordul édes anyjától s „egy­házgyűlölővé" lesz, a mely tényre is Szemleiró helyesen utalt. De hát, én Uram és Istenem, kit okoljunk itt: azt a „majmot"-e, avagy önmagunkat?! . . . Szemleiró szememre veti, hogy nem ismerem az életből, mik ezek a szekták. De tán igen. Egy alkalommal egy barátommal sétálni mentem s a mint egy városvégi utczán végig haladunk, saját­ságos hangzavar üti meg füleinket. Figyelmesekké lettünk, arra fordultunk — s mit tapasztaltunk? A zaj két szomszódházból hatolt ki. Az egyik csapszék volt, a hol, piszkos, bűzös gőzben, du­haj lárma közt, munkáscsoport tartotta szombat­esti „áldomását" ; a másik, a tőszomszédságban, egy kis bolthelyiség volt, a melyben, pislogó lámpafény mellett, baptista iparosok és munkások tartották szombatesti pihenőjüket, buzgó éneklés­sel s imádsággal. Énekük most kihatolva a sza­bad levegőre, beleütközött a korcsmai tivornya zajába s evvel való küzdelemben tört magának utat fel, fel, tisztább régiók felé. — Bizony bi­zony ezek a „majmok" — emberekként mentek haza imaházukból; azok az „emberek" pedig on­nan a csapszókbői aligha nem — disznókként; — egy másik jó barátom már hosszabb idő óta ne­héz beteg s úgyszólván naponként meglátogatom, mely alkalmakkor (alkonyat után) gyakran elhall­gatjuk együtt az egyszerű, buzgó zsolozsmát, mely ugyanazon háznak egyik földszinti szobájá­ból egy szegény baptista csizmadia lakásáról (hol istentiszteletet is tartanak) hangzik fel hozzánk s sokszor elelmélkedünk a kérdés felett, miért kel­lett e buzgó, e kegyes lelkeket egyházunknak el­veszítenie . . . Külföldön is el-el látogattam ima­házaikba s mondhatom, sokszor épültem magam is együgyű hitük nagy erején ... De láttam családi életüket is, becsületességüket polgári hi­vatásukban, békeszeretetüket, megbízhatóságukat. Hiszen a nazarénus, az igazi s nem a korcs : maga — még kificzamodott lelkimivoltában is — egy-egy erkölcsi karakter, egy-egy őserő ! . . Nem, Szemleiró atyámfia, nem „majmok" ezek, hanem emberek, a kik — istenkópüségü­ket keresik... És én azért látom épen örvendetesnek a szekták jelenségét, mert ezek szerintem kiáltó bizonyságai az élő hitszük­ségnek, az üdvre való sovárgásnak s másrészt komoly figyelmeztető, sőt kényszerítő eszközök aira, hogy immáron gondolkozzunk, fogjuk meg komolyabban az ekeszarvát, vegyük komolyabban hivatásunkat, a lelki pásztorkodást s ve­gyük a lelkeket egyedül ós kizárólag, önmagu­kért s ne az egyházért, az az embert magáért az emberért lelkipásztori gondunkba ! Majd az ilyen emberek útján virulni fog aztán az — egyház is. Én tehát minden habozás s alkuvás nélkül újból kijelentem, hogy a baj főokát abban látom, mert nem tápláljuk eléggé a lelkeket, vagy ha igen, nem tápláljuk úgy, hogy meg is elégítsük. Ennek a főoka pedig, mint már emiitettem, mert nálunk manapság nagyobb az institutio, mint a minek az szolgál ; több szemünkben az egyház^ mint a lelkek üdvössége. Pedig — ha nem csa­lódom — az köztünk a lényeges különbség, hogy Szemle az in s ti tu ti ót hangsúlyozza, az egy­házat a maga külső tekintélyével, a papi hivatal­lal, a külerők hatalmával, egész fegyelmi rend­szerével, olyformán, a mint azt a 20-as évek óta Német földön a Hengsterberg-Stahl-féle „positiv egyházi" irányzat u. n. „restaurationális theolo­giája" megálmodta. Ámde meg vannak-e az ily törekvéseknek mi nálunk is az antecedentiái ? A. vulgáris, másrészt a kanti bölcselet által mélyült s mindkét oldalról az egyházat létgyökerében megtámadó rationalismus ? A „pananthropismus," majd u. n. humanismus, valójában pedig socialis­mus, materialismus, atheismus, melyekbe a német theologia s vallásos élet a hégeli philosophia bom­lása után elmerült s a melyekkel szemben a már oly sokféleképen megzaklatott ós megfélemlített s szinte életgyökeróben megrendített egyház csupán a maga „positiv" hatalmi eszközeinek teljes rideg­séggel való alkalmazásában látta a remediumot, egészen az — excommunicátióig? Történetileg, psychologiailag jól érthető e „positiv" restaurális

Next

/
Thumbnails
Contents