Evangélikus Egyház és Iskola 1897.

Tematikus tartalom - Könyvek ismertetése - Zábrák D. Krisztus az én életem

het adó terebélyes fának azon ágai alá, a melyeknek árnyékában gyermekkorukban megpihentek, a melyek mindig boldogító kedves otthonnal kecsegtettek. ^Ebböl azonban ismét nem következik az, hogy a mai perikopás rendszer mellett, úgy amint most Tan, mindörökké megmaradjunk. Nem dog na jelenlegi felosztása az alapigóknek ; a szerzett tapasztalatok után azt módosítani kellene. A protestantismus ós haladás testvér fogalmak, a perikopák mostani felosztására nem üthetjük rá az örök időkre érvénnyel biró változhatatlanság bélyegét. Ott van többek között az újévi alapige (Lukács II. 11.), mely az annak alkalmazásában külömben oly jártas szerzőt is kemény próbára teszi. Az átmenetben (135 1.) ezt mondja: „De a legszebb, legérdekesebb újévi üdvözlet az imént felolvasott rövidke evangeliomból hangzik feléd : íme -én ti veletek vagyok minden napon mind e világ végezetéig." Hát ez ugyan nincs benn abban az -evangeliomban, ámde szerző úgy segit magán, hogy ezt mondja: „Ez a mennyei igéret rejlik a Jézus nevében." Tehát „rejlik", aminthogy Jézus nevében nemcsak ez rejlik, hanem sok más is, minden, a mi szép, nemes, dicső és szent, minden, a mi idei az örök boldogságunkra szolgál, liiszen: „Nem adatott senkinek más név, a mely által kellene nekünk megtartatnunk . . ."Ha azonban szerző a „mennyei Ígéretet" az alapige ezen szavaira épiti: „nevezék az ő nevét Jézusnak, melynek neveztetett vala az angyaltól, minekelőtte ő fogantatnék az ő anyja méhében," akkor Jézug preexistentiájára való hivatkozással erőltetett ós erős dogmatikus színezetet kölcsönöz a magyarázatnak. A második új évi beszéd ugyancsak a rendes textusra van alapítva. A 2-dik részben igen homályos és nehézkes a vonatkozás az alapigére : „Körülmetélés" igaz, hogy „szenvedés," de különös, szokatlan ábrázolása ez a mi szenvedésünknek, a mi „harcz"-unknak. Körülmetélés „kezdete a szenvedésnek," de hát szenvedett Jézus körülmetélése előtt is. Hogyan meríthetünk a „régi harczhoz új erőt" „Jézus körülmetólésóből?" Hiszen itt Jézusnak régi harczárói nem lehet szó, körülmetélése előtt nem harczolt s a mi a jövő harczát illeti, arra nem a körülmetólóséből merítette magának az „új erőt." Inkább úgy kellene magyarázni, hogy a törvénynek magát alávetett Jézus engedelmességéből merítünk új erőt ahoz a régi harczhoz, melylyel a törvény megtartása jár. A 3-dik részben pedig az alapigére való hivatkozás egészen elmosódott. Szerző az alapigóvel szemben tehetetlenségének érzetében bizonyító ós megvilágosító erőért egyéb szentírási idézetekhez és énekversekhez folyamodik, a melyek azonban korántsem pótolhatják az újévi alapigének kevésbé alkalmas textusból merítendő érv hiányát. Ebből az következik, hog5

T'az életfának egy némely ág* helyett más ágat kellene választanunk. A virágvasárnapi ós az advent 1-ső vasárnapi, nemkülömben a bojt 4-dik és a szentháromság után 7-dik vasárnapi evangeliom ugyanez. Ádventre és szentháromság utánra más alapigóket kellene választani. A szentháromság ünnepe után a 7-dik vasárnapi evangéliumban nincsen benne a 2-dik rész: „a munkásság." (95 I.) Hiszen a nép nem munkálkodott, hanem leült. Tudja ezt szerző is, s ezért nem is reílectál az alapigére, hanem felhoz 6 szentírási mondatot ós l énekverset s azokra épiti elmélkedésének 2-dik részét. Egyébiránt szépen beleszőhette volna ide szerző azt, hogy azért is kell munkálkodnunk, hogy Jegyen mit adni az utasnak. Túltengés az idézetekben ! Ez jellemzi a második újévi beszédet. Enekvers és énekvers egymást érik külön bekezdésben, a rendes sorokban meg ott vannak sűrűn elhintve a szentírásból vett mondatok. Az illető résznek a 152. lapon V

3-a, a 153. lapon átmenve a következő lapra is, 3/

4-e idézet, a 156 —57-ik lap pedig kevés kivétellel merő szentírási helyek, ének- s egyéb versek. Nestorunk igen kegyes és tudós férfiú volt s mikor legbuzgóbban küzdött az úgynevezett eretnekség ellen, egész öntudatlanul maga is az ellenkező eretnekségbe esett. Z á b r á k oly nagy olvasottsággal bir, annyira jártas szentírásban, énekes könyvben, annyira ismeri a magyar irodalom, főleg a magyar költészet kiváló termékeit, hogy tudásának, ismeretének anyaga annyira felhalmozódik és összetorlódik, hogy mikor valami igazságot kimond s bizonyítékokra van szüksége, nem kell soká törni a fejét, a bizonyítékok, a megvilágosító idézetek, maga sem tudja honnan, mert ha tudná, megjegyezné, honnan idéz, hol van megírva az a szentírási hely, vagy mely éneknek, hányadik versét idézi, egyszerre ott teremnek, ott szálingóznak lelke előtt, oda tolakodnak tolla hegyére, a melyektől azután nem tud megszabadulni s mig egyrészről a „No

vus et rerum gerendarum imperitus homo"-k ellen küzd, a kik semmit sem tudnak, vagy a kik rosszul tudnak idézni ; addig ő maga a nélkül, hogy észre venné, az ellenkező szélsőségbe csap át többé-kevésbé majd minden beszédében, igy az ötvened vasárnapi beszéden pl. 15 idézettel s ezek között 5 hosszabb verssel találkozunk. A miben azonban igazán követésre méltó jó példával jár elő szerző s a mi munkájának ragyogó fényoldalát képezi, az abban rejlik, hogy mesterileg tudja kezelni az alapvetés munkáját. Az alap-tétel az alap-igéből van merítve, hús annak húsából, csont annak csontjából; góczpont, melyben az alapige értelmének összes, sokszor szótágazó szálai összpontosulnak, a részek pedig