Evangélikus Egyház és Iskola 1897.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, indítványok stb. - Raffay Sándor. A hit bibliai képekben

A hit bibliai képekben. Irta s a pozsonyi prot. estén 1897. ápr. 10-én felolvasta R a ffay Sándor theol. akad. tanár. (Folyt, és vége.) Egy előkelő házba nyitunk. Szolgák sürögnek-forognak a tágas atriumban. Tudós doktorok aggódó arczczal lesik egy betegágyán fekvő kis fiúnak lázas, meg-megszakadó lélegzését. Minden pompás, minden ragyogó, csak az arczok borúsak. S mit ér a fény, ha bánatos arczokra sugároz. Mit a pompa, dísz, ha a fájdalom tövisét nem tompítja el ! Az apa és az anya nem mer egymásra nézni, mert minci a kettő fél, hogy a hitestársa szeméből a kétségbeesést olvashatná ki. A kapernaunii királyi főember gyermeke haldoklik. Emberi tudomány már itt nem segit, az isteni segedelemért könyörögnek. Gazdag áldozatokkal megkérlelték már a haragvó pogány isteneket mind, de hasztalan. A hatalmas Jehova Istennek is elment már az apa magaépitette házába könyörögni, de mintha bezárult volna előtte az ég. Egy új, ismeretlen Istenről is sokat hallott már beszélni, itt Kapernaumban is megfordult már annak hirdetője, ki fiának mondja önmagát. Most is erre tart. Azt keresi fel, annak szive csupa szeretet, majd segit az rajta. De hátha mégsem. Hiszen amint mondják, az csak a zsidó nép szabadítására jött, őt, a pogányt hátha elutasítja?! Nem, az nem lehet; ha a szive csupa szeretet, nem szerethet csak kiválasztottakat, ha talán azokat jobban szereti is ; ha az az Isten, akiről beszél, csakugyan a könyörület Istene, akkor előtte nem lehet személyválogatás. A szeretet mindenkit felölel, a könyörület nem az embert, a szükséget nézi. Mit sem kételkedve, törhetlen bizalommal indul tehát a Messiás elé, a hatalmas úr az egyszerű próféta előtt megalázza magát és bízó hittel kéri, gyógyítsa meg gyermekét. Es „aki magát megalázza, felmagasztaltatik

1

4 — meggyógyult a beteg gyermek azon pillanatban, melyben Jézus kimondotta: „A te fiad él." (János 4. 46—53.) íme, a ki nem lát és hisz, bizonyságául annak, hogy a hit föltétlen bizalom. Valóban drága kincs, melyet pénzen venni, vagy eladni nem lehet. Pedig volt olyan is, a ki eladta, volt, a ki meg akarta venni. Amaz Júdás, ki nem tudta igazán becsülni, a mije volt, emez Simon mágus, aki csak azért akarta megszerezni, hogy általa becsületét növelje. Mindkettőnél vásári portéka, csere-bere tárgya ; egyéni czélok elérésére puszta, közönséges eszköz. Simon bűvész volt, ki Samáriában nagy tekintélynek örvendett. Szép pénzt vett előre a könynyen hivők zsebeiből. Azt hitték, hogy benne valami nagy isteni erő van. Hanem ő érezte legjobban, hogy az ő szemfényvesztése semmi az apostolok cselekedeteihez képest. Ha neki is akkora hatalma volna ! Az tenné" őt csak igazán nagygyá, tiszteltté s talán félelmetessé is. Hiúsága arra ösztönözte, hogy nem kiméivé semmi áldozatot, megszerezze azt a hatalmat, azokat az előnyöket, melyeket csak a hit jutalmául szokott adni az Isten. Nagy összeg pénzzel akarta megvesztegetni az apostolokat, de azok pénzével együtt megátkozták őt. (Ap. csel. 8, 9—24.) Az ember rettenetes elfajulását, erkölcsi sűlyedését mi sem mutatja jobban, mintha hitvány érdekekért, olcsó hiúságból, múló dicsőségért a legszentebbet is árúba bocsátja, s a mi a nemes lelkek legnagyobb kincse, az ég kegyelmi áldása, piaczra viszi a vallást, a hitet ! Mert csakugyan az a legnagyobb kincs, mely a nyomorultat vigasztalja, az elesettet felemeli. Azt a bűnös asszonyt, kit vétkeinek tenger sokasága miatt került minden ember, ez a hit vezette Jézushoz, ez késztette, hogy könnyeivel mossa, hajával szárítsa az Üdvözítő lábait. S hitének jutalma lelke javulása, szivének békéje, bűneinek bocsánata. (Lukács 7, 36—50.) A hit békességet szerez, a hit nemesit, mert a bűnnek a hitetlenség a melegágya. De az a legnagyobb baj, hogy sokan, legtöbben igen hamar meglankadnak a hitben, azért nem juthatnak óhajtott sikerre. Ozélhoz csak az állhatatos kitartás vezet. Jézus Tirus és Sidon határaiba is elvetődött. Hire mindenüvé elhatott már, hive, a merre csak járt, mindenütt akadt. A pogányok e tartományából most is egy asszony közeleg Jézus felé. Hallotta, hogy jön, eléje siet. Már messziről könyörögve kiált: „Könyörülj rajtam Uram, Dávid fia, az én leányom az ördögtől gonoszúl gyötretik." A nyomorúság el szokta az embert vezetni az Istenhez, s van-e nagyobb fájdalom, mint az anyasziv fájdalma, midőn gyermekéért kell aggódnia?! Bizalommal jött, jót várt és ime, az Úr mit sem felel, megy tovább szótlanul. Megdöbbenve függeszti rá szemeit. Tévedt volna talán, nem ez volna az a megigórt Messiás? Maguk a tanítványok sem tudják mire vélni a dolgot. Nem akarna segíteni az Úr? Az nem lehet. Talán nem hallotta jól a kérést. Ök veszik hát fel az asszony ügyét, s „kérik őt, mondván, bocsásd el őt, mert utánunk kiált." A tanítványok és az asszony aggódva lesik Jézus ajkairól a megváltó igét. Es az Úr szól : „Nem bocsáttattam ón, hanem az Izrael elveszett juhaihoz." Kegyetlen szavak ! Tehát leánya szániára nincs mentség. Az isteni szeretet sem igazi tehát, még az is válogat zsidó s pogány között. Mit is