Evangélikus Egyház és Iskola 1897.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, indítványok stb. - Hörk József. Női ideálok

hány hajadon is játszani képes) szent énekeket zengedeznek, a szentírásból, vagy egyéb épületes könyvből egyes szakaszokat olvasnak fel. S hogy fiatal lányainkra ezen vallásos összejövetelek minő vonzó erőt gyakorolnak, azt bizonyítja azon körülmény, hogy az egybegyüíekezők száma folyton szaporodik s a diakonisszák két szobás lakásában már-már alig férnek el, úgy hogy még a konyhát is megtöltik és többnyire a padlón kénytelenek ülni. Jól mondják erre v onatkozólag a diakonissza nővérek jelentésükben : „Ezen irányban teljesített munkálkodásunkon is nyilván Isten áldása nyugszik, mert a magot e íiatal lelkek is magukkal viszik az egyes házakba és szivekbe." Felmerült az a kérdés, hogy nem volna-e czélszerű ezen összejövetelek számára valamely skolai tantermet vagy magát a vizsgatermet átengedni s az ott gyakoroltatni szokott épületes szórakozást s áhitatosságot rendszerbe hozni, előzetes programm szerint megállapítani; — de félő, hogy akkor a kedélyesség ós bizalmasság eltűnvén, a vonzó erő is csökkenne. Egyelőre tehát ez ügyben, mig maguk a diakonisszák nem lépnek elő javaslattal, intézkedés szüksége nem forog fenn. (Folyt, köv.) Nőideálok. Jelen, megváltoztatott alakjában felolvastatott az 1897. márczius 6-ikán Pozsonyban tartott „protestáns estén." (Folyt, és vége.) V. Monika, Augustinus anyja, a remény angyala. „Egyedül hallgatta a tenger mormolását . . . tenger mormolását" — a földközi tenger zúgását. Egyedül! . . . Egyedüli . . . Fia, a szellemes, a vidám ifjú messze-messze távozott . . . idegen földre . . . idegen országokba ... s ő ott ül elhagyottan . . . magánosan Numidia partjainál ... a tenger mellett, imára kulcsolt kezekkel, égre emelt szemekkel, — vágyó pillantással . . . Lelke előtt feltűnik a mult, feltűnik abban a legkedvesebb, fiának, Augustinusnak alakja ! Oh mint szerette ő ezen gyermekét ! Mint imádkozott érette ; — szerencsés fejlődéseért ós megtéréséért! — Bemény és kétely váltakoztak szivében. — Remény, — mert hiszen látta, tudta, érezte, hogy fia az igazság után kutat, — hogy valami bizonyosat akar megfogni, a mi őt ez élet ellenmondásaiból, — ezen tömkelegből kivezetné és a megnyugvás révpartjára vinné. — Kétely között, mert hiszen tapasztalta, hogy tia rossz társaságba került s ki tudja most is kiknek körében mulat? Avagy nem tapasztalta-e, hogy midőn őt még mint gyermeket a keresztyénség szent tanaira oktatta, mily kevés befolyást gyakoroltak anyai szerető intelmei, anyai szive aggódó kérelmei tia tüzes, a nagyvilágba vágyó lelkére, nagyravágyására. Avagy nem tapasztalta-e, hogy a 17 éves ifjú, midőn Karthagóban a római klaszszikus irodalmat tanulmányozta, mily világias, test- és lélekölő örömekbe, élvezetekbe merült. Nem tapasztalta-e, nem látta-e, mily gúnyos arczczal szólott a keresztyénségről, mely az ő mélységes titkokat kereső lelkének igen egyszerű volt? Nem látta-e a levertséget arczán, midőn a manicheusoktól 9 évi tanulmány után, daczára annak, hogy azok azon kor új megváltóinak mondották magokat, csalódottan szakadt el? Nem fájt-e a szive, midőn féltett, óh igen féltett fia az akkori kor örvényébe, Róma hirhedt ölébe vetette magát? Nem sajgott-e lelke, midőn azt hallotta, hogy fia Rómában rhetor és e világnak, e világ eszméinek, e világ hiúságának él? Es mégis imádkozott, és mégis remélt ! . . . Remélt, . . . remélt, pedig minden ellene látszott esküdni ! Akkor, midőn istenét arra kérte : mentené meg fiát, vezesse őt szent lelkével a Krisztushoz, — akkor, éppen akkor ment az Rómába ; — akkor, éppen akkor vetette az magát a pogányság ölébe. — Elveszettnek látszik, mert Róma akkor a világias, a pogány életmód, a tudós, a klaszszikus, de pogányosan erkölcstelen életmód hazája. Ime mennyit imádkozott, mennyit kérte az istent, hogy tartsa meg néki fiát és az mégis vesztébe rohant, talán már örökre is elveszett? . . . 385-ben, 31 éves korában ment fia Rómába ós ő még mindig hasztalanul várja fiának megtérését, hasztalanul várja, hogy az a keresztyénségre, az ő, az anyja vallására térjen ... Most Milánóban van. Ott órzékies, világias örömeknek él . , . talán már végkép el is merült azokban . . . Talán már el is veszett? . . . Azért olyan bensőséges, azért olyan mély, azért olyan szivből fakadó az ő imádsága, mert az aggódó, a legroszszabbtól tartó, félő anya imádsága az ! Imádkozik, . . . imádkozik és remél . . . 33 éve ez lelkének legfőbb tápláléka, 33 éve ez az ő legszentebb és legkedvesebb foglalkozása! Azóta fia meg is nősült, sőt nagyanyává is tette anyját. Néki Mónikának már egy fiú unokája is van. — Óh be szeretné látni ! — De még inkább fiát ! . . .