Evangélikus Egyház és Iskola 1896.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, kérvények stb. - Magyari Miklós. Ezredéves ünnepi beszéd

zászlaját ; nem kívánja, hogy térdet hajtsunk, kezet összekulcsoljunk előtte, mert mondaná : Istené a dicsőség, nem az enyém ; Istent imádj, ne engemet, én csak eszköz valék végbevinni azt, mit Isten javára gondolt népemnek. Bölcs volt ő, mintaképe az uralkodónak, mint kell javát munkálni a népnek, melyek fejéül állitá Isten ! Istené a hála, hogy elvezette a nagy uralkodót arra gondolatra, hogy a kereszt : a hit lesz az, mely évezredet biztositand népének. Istené a hála, hogy e férfiút a magyar történet lapjain oly intézmények teszik halhatatlanná, melyek alapkövei lettek a nemzet szabadságának, a nemzet létének. — Szóljunk-e szt. Lászlóról, kit Európa fejedelmei elsőnek tartottak maguk közt s e dicsőségből háramlott a nemzetre is? Szóljunk-e Kálmánról, ki gondolkodásában messze túlhaladta korát s szive nemes érzületét nem egy törvénybe rakta le? Óh hány van még, kinek uralkodásához nagy tettek, a magyar név dicsősége van elszakíthatatlan összekötve ! Ott van Nagy Lajos, kiről ne mondjunk mást, csak azt, mit a költő mond : ..Nagy volt hajdan a magyar ; nagy volt hatalma, birtoka ; magyar tenger vizében hunyt el éjszak, kelet, dél hulló csillaga" s ez édes-fájó érzés nagvgyá, dicsővé teszi előttünk drága alakját! Ott Mátyás, kinek a történet a legszebb jelzőt adta, mi uralkodót népe előtt s történetben élővé tehet: — ő volt az „igazságos!" Az ujabb korban nem egy jószivü uralkodót ismertet a történet, ki felül tudott emelkedni korának elfogult gondolatkörén. Ott van II. József, ki nemes szivének pártfogásában részeltette azokat az évszázadokon keresztül üldözötteket, kik nem úgy imádták, mint ő imádta Istent. Ott van II. Lipót, ki védbástyát állított fel sokat üldözött egyházunknak, védbástyát a magyar alkotmánynak. Vagy — legyünk igazak, — nem érdemli-e a tisztelet, a honfiúi elismerés adóját mostani Urunk is, hogy oly nagy tiszteletben tartja országunk, nemzetünk drága kincsét: alkotmányát, mint ő előtte kevesen tevék. De nem csak nagy uralkodókat, egyes honíiakat is adott Isten, kik életükkel mutatták meg, mint kell szeretni hazát, királyt, nemzetet. Hogy messze ne menjünk, ott van Széclii Dénes, ki halál torkába került királyával ruhát cserél s ő elvész, de királya megmenekül. Ott Hunyadi János, ki réme volt hazánk akkori ellenségének. Ott Dugovics Titusz, máskép nem tehetvén, magával rántja a mélységbe a vár faláról a törököt, ki török zászlót akar a vár fokán tűzni fel. Ott a szabadsághős, a dicső IL Rákóczi F., ki zászlajára azt irá fel: „hazáért, szabadságért" s küzdött, bújdosott ezért ! De gondoljunk közelebb ; előttünk az önvédelmi liarcz, midőn a szent ügy annyi félistent teremtett, kik midőn hallák a szót, hogy veszélyben a hon, hitvest, gyermeket, arát, vagyont, mindent elhagytak, csak egyet nem : a hazát ! Odaadnák ezért életüket is, boldogan a tudatban halva meg: haláluk a haza üdve, a haza boldogsága! Előttünk áll ezer éves állami létünk határán a nagy száműzöttnek : Kossuthnak fenséges honfi alakja, kinek porai csak nemrég vegyültek el a hazának szt. földjében, azok a porok, melyek a halóföldben is megelevenednek s hirdetik, hogy úgy kell szeretni hazát, elvet, igazságot, még a legdrágább kincs : az élet árán is, mint ő szeretett egykor. Előttünk a haza bölcsének : Deák Fereneznek alakja, ki uralkodónak és nemzetnek kezét, békesség jeléül, egymásba tevé, hogy fátyol boruljon a múltra s egyengettessék utja sokat szenvedett hazánk jólétének, boldogulásának. Istené ezért a hála, óh nyíljanak meg egei s mit millió ajk ma közel ós távol rebeg, legyen kedves előtte a magyar sziv hálaáldozata ! Legyen Istené ma a hála akkor is, midőn történetünk ama szomorú lapjaira tekintünk, melyek Isten meglátogatásának nehéz napjait tüntetik fel, mikor úgy látszott, mintha Isten nemzetünket eltörleni akarná. Ott van IV. Béla — bús király kora. Pártviszály dúl, magyar magyar ellen tör, marczangolva a jó édes anyának : a hazának szivét. Isten keze küldi keletnek vad népét, mely feldúlja a házi tűzhelyt, nincs előtte semmi szent. Nyomát, merre jár szerte e hazában, —- vérpatak, setét éjben rémesen égfelé csapó lángok jelzik ; útjában velőtrázó jajkiáltás, rémes halálhörgés s a pusztulásnak setét szárnyú angyala követi. Puszta lett a hon, megfogytak gyermekei. Pusztaság, temetetlen hullák, százféle ragály, mind azt beszélé: az Isten kezében a belviszály átka ! Ott a legszomorúbb történet a mohácsi vész, mely eliez a csapáshoz hasonló lőn, mert hasonló volt indoka ; a belviszály, a törvény iránti tiszteletlenség megkívánt iámét nagy áldozatot. Ez áldozatnak súlyát lV'a századig érezte a hon, érezte népe, midőn a félhold tolta félre a keresztnek égi, isteni jelvényét s belháborúk dúlták e hont ! Oh midőn most mindezekre s még hazánk más gyászos korszaká-