Evangélikus Egyház és Iskola 1896.

1896-05-14 / 20. szám

Hányszor sirtunk, zokogtunk: oda a szabadság! Mi szörnyű éjszaka borult a magyar világra Világosnál ! Vértanúink megölve, prófétáink száműzve, bujdokolva, elméjökben megbódulva. Temető lett az ország. De siron, halálon, lánczcsörgésen keresztül is végig sajgott szivünk legbelsejében a szózat : « „Még jôni kell, még jöni íog Egy jobb kor, mely után Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán." A tenger-küzdelemben együtt kiáltottunk fel a költővel : „Isten csodája, hogy még áll hazánk!" De felemeltük fejünket, mert Isten szólt prófétánk által igy : „Magyarország nem volt, hanem lesz !" S állván Széchenyink koporsója mellett együtt imádkoztunk, együtt sirtunk, együtt biztunk e szavakkal : „Nép, mely dicsőt, magasztost igy magasztal, Van élni abban hit, jog ós erő !" Ezer éve, hogy itt élünk, örülünk, sirunk és remélünk. Velünk örülnek, velünk sirnak ma őseink is ez emlékünnepen: Téged, oh szent emlékünnep, Minden magyar büszkén ül meg ; Zára nyílik régi sirnak, S az apák velünk örülnek, S velünk sirnak. Emlékünnep e mái és H. Hálaünnep. „Egy nap az Urnái olyan, mint ezer esztendő és ezer esztendő olyan, mint egy nap" : egy hullám, egy csepp idő tengerében; de nekünk oly sok az ! Az idő tengerében népek merülnek fel és merülnek le. Mi élünk, Istennek különös, csodálatos kedvezése ez ! Mi élünk ! S nem merültünk el. isten a mi erősségünk. Hála Néked, oh nagy Isten, hogy annyi megpróbáltatásban megtartottál minket! A keresztyén hit, a Krisztus evangéhonia volt a mi erőnk, irányadónk és bizodalmunk. Őseink pogányok voltak, de nem vak és vad pogányok, hanem olyanok, kik tisztelték ugyan a tüzet, a levegőt, az eget és a vizet, himnuszokat énekeltek a földnek ; de csak azt imádták, Istennek azt nevezték, a ki a világmindenséget teremtette, azt fenntartja és igazgatja. Az isten fogalom náluk már annyira tisztult s emelkedett vala, hogy istenöket, mint személyes Istent, a teremtő s gondviselő Atya alakjában tüntette föl képzeletök; sőt miként az maiglan is él a magyar nép öntudatában, őt népök saját védurául, a magyarok nemzeti istenéül tekintették (Hadúr, a magyarok Istene.) Alig jöttek be őseink e földre, mindjárt elterjedt köztük a keresztyén vallás. Ennek első terjesztője Géza fejedelenmek Sarolta nevü neje volt. Géza ós Sarolta fia, Vaik a szent keresztségben István nevet nyert, s ő lett a keresztyén vallásnak buzgó terjesztője. A keresztyén vallás bevételével a minden szépre, jóra és nemesre fogékony magyar nép belépett az európai mivelt államok sorába. A hazát, melyet a kard szerzett : az Isten kardja, az Isten igéje, a lelki fegyver, tette hatalmassá, virágzóvá és szabaddá. A reformáczió fénye ide is átragyogott Magyarországba ; áldása itt is megfogamzott, gyümölcse itt is érett : az istenfélelem és a tiszta erkölcs, e kettős biztos alapja az országnak. A Krisztusi vallás isteni hordozójára, az Istenországának megtestesülésére : a keresztyén anyaszentegyházra magasztos feladat vár, feladat, hogy az égi haza számára neveljen s e földi hazának is hű polgáraivá képezzen a Krisztus nyomdokán, a Krisztusén, ki könnyeket hullatott hazája felett, melyet lelkéből szeretett, bár nem mondotta szája. Haza és. Egyház. E két isteni intézmény öszszeforrt a magyar keresztyén — közelebbről a magyar protestáns öntudatban. Haza ! Mondd ki e szót s kimondtad a legszentebbet. Az a föld, hol bölcsőd rengett ; ártatlan gyermekkorod Edene, melynek mosolya még sirodat is megaranyozza ; édes anyád altató dala. égbe hivó imája, mely a világ hiú zajában is, egész a koporsód zártáig viszhangzik szivedben ; ifjúkorod tündérkertje, melynek egyetlenegy szál virága drágább neked a föld összes virágainál, inert rajta a tiszta sziv harmatja, a szeretet szine ós illatja s gyökerét még a sirodba és leereszti, — a küzdtér, férfikorod küzcltere, a munka veriték gyöngyétől ragyogva, mely ezer gyémántnál többet ér; — a szelid alkonyra csendes öregkor alkonya, megaranyozva az édes-bús emlékezet által ; — a sir, szeretteid sirja, melynek zöld pázsitján könnyed a harmat, — örömöd, bánatod helye, őseidnek dicsősége, szenvedése, — az a titkos, szent, nevezhetlen vágy, mely az idegenből ide hajt vissza, mert édesebb itt a halál, mint