Evangélikus Egyház és Iskola 1896.

Tematikus tartalom - Értekezések, beszédek, kérvények stb. - Poszvék Sándor. Jelentés a pályázatról

ban az állandót, a jelenségekben a törvényt, a múlóban a múlhatatlant, a valóban az eszmét szemléltetni — ebben áll a történet philosophiája, ebben a történeti tények méltatására vállalkozó szónoki beszéd hatásának titka. A legkitűnőbb értelemben kell eszményíteni az egyházi szónok na k. Bizony hideg-rideg egy élet az, melyről nem tudunk egyebet ' mondani, mint a mit a zsoltáriró mond, hogy annak ,.java is nyomorúság és fáradság.-' S bizony lia a múltban nem látunk egyebet, mint az egymást felváltó tények, nemzetek és egyesek tarka játékát akkor ne is csodálkozzunk a felett, hogy a világrészéről, szent vallásunk iránt kevés érzéket, hirdetett igazságaink iránt csekély érdeklődést tapasztalunk. A történeti tényeket a vallás, az evangéliumi vallás fényében a lelki szem elé varázsolni, az egyes történeti mozzanatokat, az üdve színével hozni kapcsolatba, utalni az Isten örök szellemére, mely a vizek felett lebeg, a látszólag esetleg egymásután következő események chaosából az erkölcsi világrendet teremti - ez dicső, szép hivatása az egyházi szónoknak oly napon, melyhez egy nemzet ezredéves fennállásának szent emlékei fűződnek. Tehát nem száraz történeti ismeret, nem hely-, név-, szám- s egyéb az elmét fárasztó iskolai adatok közlésével épithet a szónok, - - hanem egyedül úgy, ha az evangéliumot, mely „lélek és élet" a múltból meritett tanulságok, vagy jobban mondva, igazságok alakjában hirdeti. A festőművészeinek is hálás themát szolgáltat a történelem. De ha az ecset egyedüli érdeme az, hogy liiven örökiti meg a nagy történeti alakot, — nem tesz egyebet, mint a mit a fényképész holt gépe segitségével alkot, — t. i. reprodukál, másol. A valódi művész hősének egész alakjába belelehelli azt az e s z 111 ó t, melyet a történelemben képvisel, megtestesíti benne azt az ideát, mely örök szépségénél fogva túléli hirdetőjét. A bölcsességében végére mehetetlen Isten, a sújtva áldó mennyei Atya irgalmával szemben, mely nemzetünk felett oly hiven őrködött, — szemléltetnünk kell saját parányiságunkat, saját méltatlanságunkat. A hol pedig az emberben, a gyarló emberben szép, nemes, lelkesítő vonást találunk — s hazai történelmünk hány dicső példájára utalhatunk ily értelemben ! — ott az embert, mint az Isten bölcs, szent és üdvös törvényének egyik végrehajtóját feltüntetve, őt igazán magasabb, örök hivatás szolgálatába vonjuk s elévülhetlen érdemeit méltányoljuk. Az eszményitésselpárosuljon azután az egyénítés. A multat jelenítve, a mult bűneiben saját bűneinket, őseink biinhödésóben saját megérdemlett büntetésünket — s a mult fényében saját fáradozásaink várható jutalmát, az apák erényeiben saját boldogulásunk feltételét kimutatva, értékesítenünk kell azt a buzdító és biztató elemet, melyet hazai történetünk oly bő mértékben bocsát rendelkezésünkre. Hazaszeretet, — mely nem „zengő érez és pengő czimbalom," nem szorítkozik hangzatos szóllamokra, hanem önzetlen, munkás, áldozatkész, törvénytisztelő, Istent félő, embertársait becsülő, szóban tettben egyiránt - erkölcsi szent hatalomnak igazolja magát, a dicső alkotmányhoz való szívós ragaszkodás, a polgári szabadság, az állami önállóság dicső javaiban rejlő niegbecsülhetlen áldás, ennek megőrzése, értékesítése Isten dicsőségére, társaink s önmagunk javára, — megannyi eszmék, melyek önként tolulnak a tényeket individuálizáló szónok ajkaira. Alig szükséges kiemelnem azt, hogy az eszményi felfogás kizár mindent, mi az épitő hatást csökkenti vagy ellensúlyozza. A politikai pártokra való helytelenítő utalás, a felekezeti türelmetlenkedésre, a nemzetiségi torzsalkodásra való czélzás —• különösen, ha mintegy újjal mutatunk e sajnos jelenségekre — disszonáns hangként érinti a fület, zavarja azon békülékeny, szellem, Istenben való öröm, jövőnkbe vetett remény összhangját, mely a nemzet nagy napját a vallásos lélek, a hazafias indulat valódi ünnepévé avatja. A vázolt kettős feladat sikeres megoldása, minthogy egyházi beszédről van szó, az alapige helyes megválasztásától s a valóban alapul szolgálható szent leczke helyes értékesítésétől s kiaknázásától függ. E tekintetben a bírálatunk alá bocsátott munkák — kevés kivétellel —- kifogásolhatók — sőt egyik-másik szerző az egyházi beszédnek e fontos liturgiái kellékét teljesen téveszti szem elől, a mennyiben a textust csak mottó, jelige vagy világosító példa gyanánt használja. Csak még egy szót az alakról. Minél magasztosabb az eszme, annál ünnepiesebbnek kell lenni a ruhának is, melybe öltöztetjük. A fennt nyomatékosan kiemelt eszményi felfogás nemcsak