Evangélikus Egyház és Iskola 1895.

Tematikus tartalom - Czikkek - Igazgatói beszéd (dr. Masznyik Endre)

'200 mégis elismerik ! — az állam vallás nélkül nem állhat fenn. Hát tegyen az állam, a mit akar, — ez az ő dolga, de egy bizonyos és ez az, hogy az evangyéliomi egyház magáénak csak oly tlieologiát tekinthet, amely vele egyazonos alapon állva, vele egyazonos czélra törekszik. Ez alap a hit s e czél a hitélet fejlesztése, erősítése. Theologia, mely nem a hitből fakad, mely nem a hit (Tiíang) tartalmát igyekszik tudatra, világos és tiszta ismeret (

yv&Giç) fokára emelni s egységes világ- és életnézetbe foglalni; theologia, mely az igazságot nem azért keresi, hogy az igazság országát terjeszsze s mely ez ország legfőbb kérdését végelemzésben nem azért tárgyalja, hogy megtudjuk s másoknak is tudtál adjuk, mit cselekedjünk, hogy az örök életet elnyerjük ? -— az ily theologia meddő s nem való másra, minthogy Ízetlen sóként kivettessék és megtapodtassék. A theologiának az egyházi élettel, mely szülte, ápolja, gondozza, a legszorosabb összeköttetésben, eleven kölcsönhatásban kell állnia. Vesz, hogy adjon; ád, hogy vegyen. El, hogy éltessen ; éltet, hogy éljen. A mi theol. akadémiánkat is az egyházi élet szükségletei teremtették meg. Azért a kettős czélt : a theologiának, mint tudománynak művelését s a tudományos alapon nyugvó lelkészképzést, tehát az elmélet és gyakorlat érdekét, mint minden szakiskolának neki is egyaránt szem előtt kell tartania. Igen, — tudományosan képzett (s én még hozzá tenném: társadalmi szempontból is m ívelt) lelkipásztorok, — ezekre vagyon a mi evangyéliomi anyaszentegyházunknak égető szüksége s bizony nem tudom én, ha napjainkban nem épen a lelkipásztorságról, a pásztori lélek tüzéből, hite, reménye s szeretetéből kell-e több? Mit, nyújtott theol. akadémiánk amabból — a tudományból, Ítéljék meg mások ; de hogy emebből, a lelkipásztori kincsekből, a gyakorlati ügyességből s társadalmi műveltségből édes keveset, az előttem is kétségtelen. De ne okoljuk e miatt csupán az intézetet. A mi theol. akadémiánk oly kedvezőtlen viszonyok közt, sot mondhatom oly idétlenül született meg, hogy eddigi fenntartása is csodaszámba megy. V alósággal felületességnek lehetne nevezni azt az eljárást, a mit mi / eddig tanintézeteink felállítása körül követtünk. Építünk eleget, de építményeinknek se biztos alapja, se jó berendezése, de sőt legtöbbnek még csak teteje sincsen. Csak mikor az áldozatra szántak belékerülnek, akkor s azok veszik észre, hogy — biz ebben az épületben ázni, fázni, nyomorogni igen, de dolgozni kedvvel, lelkesedéssel s haladni a nagy czél felé alig lehet. Nem lutheránus szegénység ez, hanem lutheránus élhetetlenség. Ide s tova másfél évtizede, hogy áll egyetlen egyetemes theologiai akadémiánk és ki merem mondani, hogy azóta nem előre, de sőt hátrafelé mentünk. De hát csoda ez? Hát kié ez az intézet? Ki törődik vele? Ki tanácsolta? Ki látta meg baját? Ki orvosolta nyomorúságát? Ki ellenőrizte munkálkodását? S ki vette számon sáfárkodását? Lelkészképző intézet lett volna s már mikor felállították, leszakították, kivették természetes talajából s szinte édes anyjával, az egyetemes egyházzal is meghasonlásba kergették. Theologiai akadémiát izolálni nálunk, a hol a theologiáknak egyszerre fakultásnak is, meg seminariumnak is kell lenniök, mondom izolálni a lelkészi kartól s hozzá elvonni még a püspöki kar felügyeletétől s ellenőrzésétől is (hisz eredetileg a püspökök még szakvizsgán is csak mint vendégek jelentek meg !) végtelen hiba volt. Innét, hogy a mi theol. akadémiánk nem találta helyét az egész egyházbau, hogy nem kellett senkinek. Fenmaradt, tengődve élt, de nem fejlődött. En, ki szivem minden csepp vérével evangyéliomi egyházamhoz nőttem s ki ezt a lenézett lutheránus egyházat nagynak, dicsőnek s e házában elsőnek szeretném látni a kulturmunkában, sohasem tudtam megérteni, hogy lehet különben életképes s életre nagyon is szükséges intézményeket így elsenyvedni hagyni ! Pedig az ok oly igen közeli és természetes vala. Hát kimondom nyiltan : én evang. egyházam közérdekét, javát nem kötöm helyhez; a hely, legyen az Pozsony, Sopron vagy Eperjes, nekem teljesen mindegy, a hely kösse magához az egyház közérdekét, javát és szolgálja is azt teljes erővel. Es míg — úgy lehet igen rövid ideig — a theol. akadémia igazgatása kezemben, ez az intézet ezt meg fogja cselekedni. De hogy megcselekedhesse, oda az én és a mi erőnk magában elégtelen, ide az erők, az összes erők egyesítése szükséges. E végre már eddig is elkövettem, megtettem, a mit lehetett. Eajta voltam, hogy itt helyben a theol. akad. tanári és az evang. lelkészi kar között a lehető legjobb viszony, benső szövetség létesüljön, hogy a közös szent ügy, lelkészképzésünk érdekében a tudomány és élet emberei egyesült erővel közreműködjenek. S hálás elismeréssel említem, — az eszme viszhangra talált. A frigy megköttetett, a munka, hiszem üdvös, áldásos munka, a jövő iskolai évtől kezdve megindúl. Nem lesz a lelkipásztorkodásnak egy ága sem, melylyel ifjaink szakszerű vezetés mellett közvetlenül s alaposan meg ne ismerkednének. A tudomány csarnokaiból elvezetjük őket a hitélet mezejére is. Megnyílnak előttük nemcsak a templomok, hogy az igehirdetéssel, nemcsak az iskolák, hogy a hitoktatással, hanem az emberbaráti intézmények ajtai is, hogy a szeretet munkáival is megismerkedhessenek. Hála Isten, minderre van itt alkalom elég. Ott a diakonisszaház, ott a kórház, ott az árvaház, ott az elaggottak háza és a sokféle jótékony evang. egyesületek. De — a többi bajon, miknek felsorolására hoszszas dolog volna itt kiterjeszkednem, a többi bajon aztán már mi nem segíthetünk. A segítségnek e