Evangélikus Egyház és Iskola 1895.

Tematikus tartalom - Czikkek - Tanítóink s a vallásoktatás

14:2 s a nagy theologusok mind papok is voltak. A kivételeknek készséggel adok ugyan helyet, de a szabályt fentartani kivánom. S ha theologiai tanárainktól megkövetelnők azt, hogy a tudományos képzettség és szakszerű foglalkozás mellett gyakorlati minősítésük is legyen : azt hiszem megszűnnének a panaszok a lelkészképzés iránya ellen s nem kellene azt a visszás dolgot megérnünk, hogy a lelkészeket képző tanárok nem ülhetnek növendékeik tanácsában. Egy pap. Tanítóink g a vallásoktatás. (Második befejező közlemény.) Ha már most mérlegeljük azokat az előnyöket, a melyek abból származnának, hogy a tanító a vallásoktatástól felmentessék, e részben sem vagyunk képesek oly valamit felfedezni, a mi a tanítónak a vallásoktatás alóli felmentését különösen indokolná. Egyik előnye lenne kétségkívül az, hogy a tanító heti néhány órával kevesebbet tanítana. Azonban ez a körülmény csak akkor lenne kellőkép indokolva, ha a tanító annyira igénybe lenne véve, hogy a reá bizott munkát absolute meg nem birná. Ámde a tanítónak, eltekintve a temetésektől (a mikor a pap sem taníthatna), absolute egyéb hivatása nincsen, mint a tanítás, a melyről az államtörvény akkép gondoskodott, hogy az egy ember erejét felül ne múlja. Azonkívül a tanító elfoglaltságának ideje főkép faluhelyen hat, legjobb esetben nyolcz hónap ; a középiskolai tanárok működési ideje pedig ugyanannyi óraszám mellett teljes tiz hónap. Per analogiam nem inkább ez utóbbiak kívánhatnák-e, hogy heti négy-hat órájukat valaki átvegye. De hát ki ? Talán szinte a lelkész? S ha átvenné is a lelkész az egyikéét, a többi 10—11 tanóráit ki vegye át? Ez tehát előny lenne ugyan. Előny a tanítóra, főkép arra, a ki a vallással való foglalkozásban örömét nem találja ; de indoknak — arra nézve, hogy ne a tanító tanítsa a vallást — nagyon gyönge. Lenne annak azonban más — főkép a jelen időben, midőn úgy látszik mind inkább terjed, főkép az állami praeparandiát végzett tanítók közt az a nézet és óhajtás, hogy az iskola önálló s ennélfogva a lelkész befolyása alól kiveendő. Mert a lelkész tanítói oklevéllel nem birván, az iskola ügyekben laicus s mint ilyen azoknak vezetésére vagy ellenőrzésére s felügyeletére nem képesített. Lenne az az előnye, hogy a tanítói kar ily módon is demonstrálva látná a lelkész arra termettségét s szakképzettségét! Mindenesetre csodálatos tünete a logikai következetességnek, hogy míg egyrészt tiltakozó hangokat észlelünk a lelkész competentiája ellen az iskola ügyekre nézve, másrészt annak az óhajnak a kifejezésével találkozunk, hogy a lelkész is tanítson. S csodálatos e tünet különösen azért, hogy mindkét nézet ugyanazon egy forrásból fakad. Azonban, a mely tanító el nem akarja a lelkész képességét ismerni, vájjon nem nyilnék-e neki alkalma párhuzamot vonni az ő és a lelkész módszere között — jó lehetne mind a kettő — de hát emberi gyarlóságunknál fogva talán nem a saját hátrányára vonná meg a párhuzamot. — Nem lennének-e így könnyen elhinthetők a békétlenség magvai? S hogy ezekkel is, t. i. ez előnyökkel leszámoljunk, meg kell még egyet említenünk, a mely határozott nyomatékkal a vallásoktatásnak a lelkész által eszközlése mellett szól. S ez az, hogy a lelkész a gyermekekkel gyakrabban érintkeznék, a gyermekek őt megismernék mint barátjukat, levetkőznék azt a teljesen indokolatlan — de tényleg meglevő — bizonyos naiv tartózkodást s ezt a bizalmat magukkal vinnék az életbe is. Ez kétségtelen nagy előny lenne úgy a lelkészre, mint főkép a személyével összeforrott egyházra. Ennek ellenében azonban ott vau a confirmatiói oktatás, melyet ezentúl sokkal intensivebb módon kell művelnie minden lelkésznek, a kinek egyházunk sorsa szivén fekszik. Lesz alkalmunk erről a tárgyról részletesebben szólni, itt csak annak a feltüntetése végett említjük, hogy e körülmény is csak e mellett szól, hogy ne a lelkész, de a tanító végezze a vallásoktatást. Ha tehát volnának is — a mint láttuk, bár részben kétes értékű — előnyei a vallásoktatásnak a lelkész által való kezelésének : ám lenne az éremnek visszája is, a mely az elmaradhatlan hat/sban nyilatkoznék, a miről befejezésül még néhány észrevételt koczkáztatok. Ily következése lenne első sorban az, hogy a tanítók — nem kellvén a vallást tanítaniok — azzal nem is foglalkoznának többé. Hisz, már eddig is hallottuk, olvastuk, hogy egyéb világi tudományok miatt nem érnek rá a vallással foglalkozni. Mi lenne ennek a vége? A tanítók, főkép az állami képzőkből kilépettek, úgy sem sokat hoznak magukkal, ily módon még azt a keveset is, nem hogy magánszorgalommal pótolnák s gyarapítanák, de még azt is lassan elvesztenék. Máté XIII. 12 szerint : „A kinek vagyon adatik annak és inkább bővelkedik; de a kinek nincsen, a mije vagyon is elvétetik tőle." Lennének vallás dolgában laicusok s megesnék, hogy egy-egy egyszerű hivük nagyobb tájékozással birna egyik-másik dologban mint ők s ez hizelgő rájuk nézve nem lehetne. Hogy mily veszély rejlenék ebben — veszély az egyházra — utalok az Ür szavaira, Máté XV. 14: „Ha a vak vezeti a vakot, mindketten a verembe esnek." Ha általában áll a régi görög bölcsnek mondása : „Minél többet tudok, annál jobban tudom, hogy semmit sem tudok" s hogy ennélfogva folytonosan törekednem kell ismereteimet gyarapítani, úgy áll ez főkép a vallásról. De veszélyes lenne ez hatásában a tanítói tekin-