Evangélikus Egyház és Iskola 1895.

Tematikus tartalom - Czikkek - Szabályrendeletek és utasítások a dunántúli egyházkerületben

10 gaszkodást, sokszor a kegyes érzületet is, mig nálunk ezek tekintetében nagyon sok a kivánni való. A buzgó evangélikusok régi gárdája kiveszőben van és az újabb nemzedék nagyon hasonlít a született aristokratákhoz : egyedüli érdemük, hogy az apáik is azok voltak. E bajon, szerintem, a legtöbbet segítene az, ha a tanitók maguk is igazán egyházhfí, vallásos kedélyű, buzgó emberek volnának mindannyian. De éppen egy állami tanitóképzőből kikerült tanitótól hallottam, hogy aki oda magában nem visz vallásosságot, ott ugyan nem kap soha. Hiszen csak éppen hogy tanítják a vallást is! De csak azért, mert ez is tantárgy. Ha igy van, bizony ez nagyon sajnálatos. Ez teszi érthetővé aztán, hogy igen sok tanitó — tisztelet a kivételeknek ! — maga is csak puszta tantárgyul tekinti a vallást. Már pedig a vallásra kellene a fősúlyt fektetni, mert a népiskolák növendékeinek legnagyobb része, faluhelyen pedig csaknem kivétel nélkül a legegyszerűbb életviszonyok között éli íe egész életét. Amit az iskolában tanul, lassankint mind elfelejti, egyedüli kincse csak a vallás. Amazok nélkül megélhet, meg is él, e nélkül egész életén át szánalomraméltó szerencsétlen. Hogy pedig a vallás valóban kincse maradjon annak a szegény népnek és minden embernek, nem szabad puszta tantárgyul tekinteni, nem elég a vallástannak csak szavait betanítani, hanem a vallásosságot a gyermek kedélyébe bele kell oltani, érzületével szerves egészszé olvasztani, mert különben gyakorlati haszna, életnemesitő hatása nincs, nem is lehet. Nem állítom föltétlen követelményként egész mereven oda a lelkészi kar elé a r. kath. módot, hogy minden iskolában csakis a lelkész tanítsa a vallást, mint azt Csók György kartárs úr teszi igen életre való, szép czikkében, de viszont el nem tudnám vetni oly mereven, mint Iványi ur és — d — úr mondja. A kérdés minden esetre több oldalú megvitatást kiván és érdemel, de mellőzve könnyedén átsiklani rajta vétek volna. Meggyőződésem szerint a belmissió vagy mondjuk az evangelisatio üdvös munkáját az iskolában kell kezdeni. A hol a tanitó a vallástanitásban örömét leli: ahol még a családok körében is föllelhető az evang. öntudat és hithűség és ez által gyámolitják a tanitó munkáját; ahol a gyermekek valláserkölcsi nevelése megfelelő: ott vétek volna a vallástanitást kivenni a tanitó kezéből. Lehet, hogy sok tekintetben igaza van — d — úrnak, mikor azt mondja, hogy a lelkész csak a. fontosabb, nagyobb jelentőségű vallásos eseményekben álljon ott a kicsinyek és nagyok előtt, mint tanitó. De ha az ő működése, mint a confirmátiónál, valóban úgy fölemeli azt a gyermeket, nem épen a vallásosság érdeke kivánja-e, hogy az a jó hatás minél tovább tartson, ha lehet éveken át! Tény, hogy a pápát legkevésbbé imádják Rómában. A mindennapos érintkezés a legnagyobbnak is levon a nymbusából, ha nem egyéb okból, a megszokás következtében. E miatt talán szükséges volna, hogy a lelkész tartsa távol magát a néptől, a gyermekektől, hogy minden cselekménye magasabbnak, nemesebbnek tűnjék fel. Gondolom ide czéloz — d — úr is a kath. példákkal. Amire azonban bátor vagyok megjegyezni, hogy e miatt a népiskolai vallásoktatást a lelkésznek meg nem engedni nagy gyöngeség volna, mert a lelkész erkölcsi értékének sokkal nagyobbnak kell lennie, hogysem az ilyen árthasson neki, de sőt minél többet érintkezik a néppel, akár kicsinyekkel, akár nagyokkal, mint annak vezetője, mindig csak a jóra oktatója, annál inkább megnyeri a nép szeretetét, kiérdemli annak becsülését. Hogy tehát a a lelkész bármely oknál fogva nem taníthatna az iskolában, azt én megengedni nem tudom. De lehet, hogy egyáltalán elő nem fordul oly eset, hogy a tanító egyénileg nem alkalmas a vallás tanítására, de hátha sok a tanuló, kevés a tanerő ! így pl. hozzám sajnálatos közelségben egy tanitó keze alatt a mult évben 150 gyermek volt, az ismétlőkkel együt fölül a kétszázon. Ilyen körülmények közt a lehetetlenséggel küzd a tanitó, ha csak elfogadható eredményt akar is elérni. Mi természetesebb, mint hogy a tömérdek egyéb tárgy között szenved a vallás is. Mondhatnák, hogy itt sem a lelkész hivatása segíteni, hanem másik tanítót kell szerezni. Igaz, ezt tudjuk mi is. De éppen az a baj, hogy az egyház híveiben annyira kihalt már minden buzgóság, és áldozatkészség, hogy újabb áldozatokra egyáltalán nem hajlandók. A baj orvoslását sürgeti minden illetékes forum, de hasztalan. Ha csak az állam nem segít, évek múlva is igy lesz mint ma. Ilyen helyen már aztán a legszentebb kötelessége a lelkésznek könnyíteni a tanitón, szolgálni az egyház ügyét azzal, hogy legalább a felsőbb osztályokban a vallást átvegye. Szerintem azért a belmissiói munkásságot az iskolában kell kezdeni és pedig a viszonyokhoz képest vagy puszta ellenőrzéssel, gyakori látogatással, útbaigazítással, vagy a vallástanitásnak egészben vagy részben átvételével. Akkor lassankint meg lesz oldva az evang. közszellem kérdése is. (Folyt, köv.) (Második közlemény.) I. Utasítás anya-, leány-, fiókegyházközségek megalakulása s átalakulása, illetve társulása tárgyában.