Evangélikus Egyház és Iskola 1894.

Tematikus tartalom - Irodalom - Mathematikai feladatok stb. Kövy Imrétől

A Ieköszönés és új lelkészválasztás közt mintegy 9 hó mult el, minden törvény megengedte kötelességet díj nélkül teljesítém. — A ntű úr megérkezése után néhányszor közölte is terveit velem, s jól ment a dolog. — De igen rövid időn oda nyilatkozott, megmutatja a tanítónak, nem X . . . ő ! Mire való volt ez ? A tanító örömmel átengedi a tért, eddig is 2 izben leköszönt jegyzői állásáról, s a ntű úr el nem fogadja. 1890. tavaszán leégett az iskola. — Ujat építeni sürgős dolog. Egy ízben azt mondá a ntű úr: „olyan lehet mint a parochia, de palotát nem építünk." Több terv felküldetett az esp. számvevőszékhez. Az elfogadott terv szerint épült a mostani iskola, város dísze, egyház büszkesége. Hogy rendszeres oppozíciót vezettem volna indítványának megbuktatására, nem áll. De egy-két esetet felhozok, a mely áll. 1890-ben az iskola javára tartottunk a szülőkkel gyermekmajálist, a melynek jövedelmét, gondolom 40 frtot a gondnokkal egyetértve aprólékos kiadásokra fordítottuk, mikor ez pár frttal többre ment, azt állítá a ntű úr, hogy buktam a majálissal s az egyház pótolni kénytelen. — Ezen számadásokat egy gyűlésben követelte tőlem időközben, hisz építkezésekkor annyi a baj, hogy azt egyszerre, bármely nap összeállítani nem lehet. — Haza mentem, hogy azt (40 frtról szólót) felkeressem, de az egyház kimélése tekintetéből családommal kamrában lakván, hirtelen nem akadtam rá. Mire a templomba érek, a gyűlésnek vége. Átadtam a számadást a felügyelő úrnak. De az meg nem mentett attól, hogy e gyűlésből kifolyólag hivatalos számmal és pecséttel ellátott hivatalos levelet ne kapjak a számadás 8 nap alatti beterjesztésére, különben stb. A második eset ez. Tüz előtt a többi közt én is ajánlottam az uj iskola építésére 50 frtot. Tűz után, daczára a tetemes kárnak, ígéretemnek ura maradtam. S a mint felépült, spalét táblát csináltattam a gondnokkal és 3 helyiséget kifestettem. Egy gyűlés alkalmával gyermekeimet kellett meglátogatnom, kik távol iskoláztak; határozatba hozatott a ntű úr indítványára, hogy, miután ez építkezési tervben nem volt, nem fogadtatik el. E határozat velem közöltetett. Legközelebbi gyűlésben előterjesztettem e reám nézve sérelmes határozatot s felvilágosítám a gyűlést, hogy az általam ajánlott összeggel történt. Egyhangúlag elfogadtatott. Ilyen a nem akarom mondani, rosz akaratú, hanem talán idő előtti lépés, mert ezt a végszámadásnál lehetett volna tenni. Erre csakugyan rá lehetne mondani : „ut aliquid fecisse videatur." A mi a templomi életünket illeti, arra a következőket jegyzem meg : Hogy több éneket nem éneklünk, tény. Egyházunk mintegy 19 községben van elszórva, a fele helyben. A gyermekek nem itt járnak iskolába, hanem saját falujukban, idegen felekezetű iskolákba. Hivek ünnepnapokon jönnek, többnyire ismert énekeket veszünk elő. S nem tehetünk róla, hogy a nagytiszt, úr más dallamát ismeri ezeknek, milyet sem Nagy Lajos úr, sem más orgonista nem ért. Nálunk szokás gyermekekkel temetni, a gyülekezet nem énekel, levén az 5 felekezet közt mienk a legcsekélyebb. Kivált, ha uj dallamot veszünk elő s a kántor vagy köhög vagy más oknál fogva az a 3—4 alig 10 —11 éves gyermek könnyen félre megy, a mint az egyszer megtörtént. De semmi feltűnést nem okozott. Hogy templomban felsültünk énekünkkel, igaz. De a ntű úrral együtt. A dolog így áll. Konfirmáczió alkalmára a gyermekeket uj dallamra tanította a ntű úr, én azokat piano orgonával kisértem. Az ének más dallama ismert lévén, a gyülekezet bele énekelt a maga dallamán. No de ezt is mi hamar elfelejtettük. Erre mondták, hogy elrontottuk "az éneket, s erre jött fel egy derék presbyterünk a chorusra s azt mondá: „énekeljétek az ismert dallamán." Ez a presbyter legközelebb lemondott; miért? Talán a ntű úr tudná megmondani. Ez a presbyter úr kérte egyszer a ntű urat, ne irjon a lapokba s ne feszegesse annyira a vallási dolgokat, mert ez a többnyire vegyes családokban nem tetszik. Megígérte. Hogy a ntű úr az iskolában a vallástanítást átvette, tény. Én 27 évig tanító vagyok. 1871 óta itt s ez idő alatt 70 — 80 tanítványom volt, köztük 25—30 evangelikus, a többi idegen. 2 éven tanított, tanítványaim száma 40 re olvadt. Ez iskolánk erkölcsi és a tanító anyagi vesztesége, lévén a tanító fizetésének legnagyobb része a tandíj. Az esp. dékán ajánlata folytán, hogy a vallástanítás legyen egyöntetű, ismét a tanító tanítja a vallást. A tanítványok száma meghaladja a 60-at. Miért? — A mi a „néhány buzgó, templomba járó hivet" illeti, nem tudtam semminek a nyomába jönni. Tudomásunk nincs róla. Hacsak az nem, hogy mint mindenütt, itt is egyik a másikát megvárja s együtt jönnek be. Egy hivőnk van, ki mihelyest az orgona megszólal, megy ki s későn jön be. De ez csak egy, s 1871 előtt elődöm volt. Azóta is úgy nyilatkozott, hogy több joga van a sz—i állomáshoz, mint nekem. Ehhez semmi közöm. Volt már ittlétem óta több esp. gyűlés, püspöki látogatás, sem iskolánk, sem az istentiszteletünk ellen panasz nem emeltetett, csak azt jegyezték meg, hogy bizony az orgonát megujíthatnók, illetve ujat vehetnénk. De ha nincs pénz. Templomunk a mult század vége felé lett felszentelve s az orgona már akkor mint ócska bele állítva, bizony annyira rosz, hogy nem akadtam kollegára, a ki azon játszott volna, daczára felszólításomnak. Ennek nem ártana leczkét adni, tűrne ő is valamit, necsak a kezelője. Nem elég, hogy anyagi csapás, filoxera kivette kezünkből a kenyér nagyobb részét, a kisebbiket, sajnos, magunk teszszük keserűvé. Egyházamtól, iskolámtól semmi el nem vonz, haladok lassan, csendesen meggondolva s nem hevesen, hogy a czélt túl ne lépjem. Bajainkat orvosoljuk itthon, ne valótlan hírlapi czikkekkel, hogy mások nevessenek bennünket. Munkálkodjunk közös erővel,