Evangélikus Egyház és Iskola 1894.

Tematikus tartalom - Czikkek - Tanács (Farkas Géza)

339 Elszomorító — mondám — e panasz, nagyon elszomorító, mert ismervén a többi kerületek helyzetét a káplánokat illetőleg, a hol eddig példátlan eset volt, ha elvétve egy végzett candidatus káplánul ajánlkoznék, ellenkezőleg a hol eddig elég sűrűn jelennek meg pályázatok kápláni állásokra, a melyek nem is egy hamar s nem minden esetben töltetnek be, — szinte meglepett a jelzett feljajjdulás, meglepett a káplánoknak oly nagy bősége hitbuzgó dunántúli kerületünkben. Lám mig mi itt műnk ás hiányban szenvedünk túlnan meg éppen m unka hiányról panaszkodnak. Van azonban e szomorú tényben valami vigasztaló is. Vigasztaló pedig az, hogy lám hát mégis van föld,, van ország, a hol a szegény evang. egyháznak egy tekintetben, — pedig főtekintetben — bőség és gazdagság jutott osztályrészül, habár ez a gazdagság látszólag, s pillanatnyira mintha terhére lenne anyaegyliázunknak — s ez a föld éppen a mi jó magyar hazánk ! De bát a baj mégis megvan, a mint a dal mondja — ez a dunántúli kerületben a káplánok fölös száma. S ez nem csak azon szempontból baj, a melyből az idézett czikk irója mérlegeli, t. i. anyagi szempontból, hogy a pálya sok évi fáradság és tauulás után nem nyújt az ifjúnak, vagy csak igen későn kenyeret: de főkép erkölcsi szempontból, hogy a fiatal ember figyelme elvonatik a theol. tanulmányoktól, taláu oly társadalomban s oly eszmék centrifugál körébe sodortatik, a melyek lelkét ellenállhatatlan örvényként magukkal vonják, s ha idővel a papi pályára vissza is tér a férfiú, azok lelkéről letörölték a lelkesedés, az ideálismus zománczát — s többé-kevésbé keserűséggel töltik el szivét — ha alkalma volt a saját szerény anyagi helyzetű pályáját a világ fiainak szerencséjével összehasonlitani s ezt egész közvetlenségében megismerni. Mert ugyan az erős megáll az élet hullámzó habjain; s éppen a lelkésznek szólnak az apostol szavai : legyetek erősek mint férfiak, álljatok meg ! De uram fia! nem mindnyájunkat igy tanított e az Úr imádkozni, ne vigy minket a kísértetbe! De a legjobb esetben is, minden körülmények között is t. i. még ha meg is marad az ifjú lelkesedés, mindig veszít az egyház, ha rá nézve az erők parlagon hevernek. Veszít, hogy úgy mondjuk paszive már az által, hogy az ifjak az egyházra nézve holt tőkét képeznek, de veszít az által is, a mire sokan talán nem gondolnak, veszít, hogy jobb kifejezés hiányában ugy mondjuk, active is, hogy egy-egy üresedés esetén minthogy sokan mégis megakartak maradni a papi pályán, a keve'sbbé tisztességes eszközöktől sem fognak visszariadni — uti figura docet — csak liogy megválasztassanak. Pedig ha az első lépés rossz, jöhet utána még több is. A választási üzelmek mindig bénitólag, mert deinoralisálólag hatnak a gyülekezetre. S ez utóbbi veszteség, hogy sokkal nagyobb az előbbinél — úgy hiszem, bizonyítani nem szükséges. A baj tehát komoly. Kérdés, miből származik az? És lia e káplánbőség okánál gondolkozunk, e tekintetben a bajt oly alaposnak nem tekinthetjük. Legalább az idézett panaszhangok alapján nem. Mert mit is hoz fel a panasz irója a baj forrásául? Azt mondja hogy legfőbb baj az, hogy valaki az idegen — azaz nem magyar — nyelvek ismerete nélkül nem juthat parókiához. Azért hát jó tanácscsal látja el s felhívja a theológiai tanárokat mondván : én arra kérem theol. tanár urainkat, ne sajnálják a szelid szót jelentkező theológusainktól, kérdezzék meg, milyen nyelveket beszélnek, s ha rámondja valamely fiatal magyarsága büszke érzetében, hogy a „magyart", úgy intézzék hozzá e szavakat : „próbáljon szerencsét másfelé, édes öcsém, a jó Isten áldja meg bejövetelét és kimenetelét". Változatlanul s egész terjedelmében idéztem a panaszló szavait, nem csak, hogy a panaszt teljes valójában megismerjük, de egyúttal, hogy magából a panaszból kimutassam annak alaptalanságát s belőle merítsem az egyedüli és biztos gyógymódot. Mert ugyan kérem, hol van az megirva, hogy magyar ember más nyelvet nem beszélhet, vagy mert, hogy valaki — bármily büszke is legyen különben magyar önérzetére — magyar létére nem magyar ajku gyülekezetnek lelkésze ne lehessen. Lehet-e nekünk magyarhoni evang. theologusoknak egyedül a nyelv az a conditio sine qua non, a mely a lelkészi pályafoglalásra határozólag befoly ? Az evangyéliomnak ilyen életnézet semmiképen sem válhatik hasznára. Mert az evangyéliom első követelménye a szíveket megnyerni. Már pedig hogyan fogjuk a szíveket megnyerni de csak hogy is férkőzhetünk hozzájuk, ha nyelvükön beszélni nem tudunk, vagy a mit nem szeretnék magammal elhitetni a büszke önérzet alapján nem akarunk ? Hát az apostol nem volt-e a zsidóknak zsidó, a görögnek görög, hogy mindeneket megnyerjen? Avagy az első 12 apostol nem azzal állott-e be az úr szolgálatába, hogy elkezdének szóllani idegen nyelveken? De tán a magyarságnak vél szolgálatot tenni az a büszke magyar önérzet, a mely azért mert magyar, más nyelvet nem gyakorol, ha mindjárt máskülönben kedves pályáját is fel kellene adni. — Ha igen, akkor többé magyar ne zarándokoljon nagy hitrokonunk és hazánkfia Kossuth Lajos sírjához a ki azt a bizonyos önérzetet letette s elragadó szónoklatokat tartott idegen földön Angolországban Amerikában persze nem magyart, s ez által a mívelt világ figyelmét a magyar emigrátióra fordította s annak rokonszenvét megnyerte ! Nem, nem használ az az önérzet az a büszke-