Evangélikus Egyház és Iskola 1894.

Tematikus tartalom - Belföld - Dunántúli egyházkerület

332 k edjék, mindkettőt összehasonlítva, becses, mérvadó, néhány szóba foglalt véleményét jegyzet rovatába adni;*) én pedig mindenre, a mi előttem szent, állítom, hogy általam kiadott „Svedectví Viry" szentbeszédek gyűjteményén és az itt mellékeit czélzatos tartalmúnak bélyegzett szentbeszédemen kivül egy szentbeszédem sem jelent meg külön kinyomatva, nehogy valaki azt vélje, hogy más szentbeszédet csempésztem ide. Ezeket láttam szükségesnek elmondani annak il usztrálására, hogy milyen alapon fosztattam meg a tiszai ev. kerületi gyűlésen a Klenóczon való választathatóságtól és a mi nagyon, de nagyon fáj — papi becsületemtől. Bodicky Mihály, pongyeloki lelkész. — O

Ei

Bg^— it'if 1.3L®. A dunántuli evang. egyházkerület ünnepe. Felemelő, magasztos ünnep folyt le kedden városunk falai között : a dunántuli ág. hitv. evang. egyházkerület avatta fel átalakított és kibővített soproni lyceumát. Mintha negyedfélszázados mult kelt volna fel sírjából, hogy a mult küzdelmeiért és a jövendő reménységeiért ünnepet üljön a jelenben. Ott volt a felavatási ünnepen a dunántuli evang. egyház hivatalos képviselete Radó Kálmán világi és téthi Karsay Sándor püspök egyházi elnök személyében és ott voltak a dunántuli gyülekezetek legtöbbjének képviselői, ott a soproni gyülekezet vezető féifiai, ott a tanügyi kormány képviseletében Gömöry Oszkár, miniszteri tanácsos, Sopron sz. kir. város, a vármegye, a katholikus konvent, az izraelita egyház, az ügyvédi kamara, az ügyészség, a törvényszék, az összes középiskolák tanári kara és óriási diszes közönség, a mely eljött, hogy ünnepeljen az ünneplőkkel és bebizonyítsa, hogy megérti jelentőségét annak az örömnek, a mely az evang. egyház híveinek lelkét betölti, a mikoron megifjodni látja negyedfélszázév viharaiban, a tudás és a valláserkölcs erős várává izmosodott intézetét. A felavatási ünnepség a templomban kezdődött. Hatalmas akkordokban kisérte az orgona a gyülekezeti éneket, a mely közös kórusban szállt az óriási közönség evangelikus tagjainak ajkáról. A fényesen kivilágított templom két főhajójában ültek a vendégek és a meghívott testületek képviselői; az oltár előtt került hely az ünneplő egyház vezérférfiainak és a tanügyi kormány képviselőjének, a ki Szabó Károly, kir. tanácsos tanfelügyelő kíséretében jött. Még búgtak az orgona hatalmas és megrendítően megkapó hangjai, a mikoron bevonult Poszvék Sándor theológiai igazgató, lelkészi ornátusban, kisérve Jausz Vilmos és Vojtkó Pál tanárok által, a kik ez alkalomra szintén magukra öltötték egyházi öltözéküket. A gyülekezeti ének elhangzása után Poszvék a következő gyönyörű beszédet mondotta : Áldásod add, áldásod add Mit alkotott kezünk, *) Teljesen tárgyilagos tanulmány után kijelentem, hogy én beszédében semmi czélzatosságot nem találtam. Trsztyénszky. Áment, óh, mond, óh, mondj magad, Mit esdve kér szivünk ! Áldásod add, áldásod add, Áment, óh, mondj, óh mondj magad ! Ámen. Ünneplő gyülekezet! Midőn Mózes, Istennek áldott embere, a Kánaán felé zarándokoló nép élén az igéret földének határához ért, felvezeté őt Isten a magas hegy tetejére. Ott feltárult előtte egész dicsőségében az ország, mely vágyainak tárgya, vándorlásának végpontja, merész, dicső terveinek célja volt. — A gyönyörű látványt szemlélve, n^ély hallgatásba merül, szó nem jő ajkaira, elnémul a beszéd nagymestere, kinek szava majd az átok villámait szórta a hűtelen népre, majd áldás harmatjával üdité a lankadt sziveket. 0 hallgatott, mert szólt előtte, szólt helyette minden, minden ... A lomb suttogása ott a Libanon czédrusainak ágai között, a szellő lengedezése, mely Grileád balzsamát, Jerikó rózsaillatját hozta gyors szárnyain ; a Jordán hullámainak méltóságos zúgása, s a Galileai tengernek biztató hullámzása, mindannyi akkorddá váltak, melyek Istent dicsőitő zsoltárba, embert boldogító evangéliumba olvadtak össze. Tisztelt gyülekezet ! Előttünk is feltárul ma az igéret földje, megnyílnak a csarnokok, melyekhez évek óta vágyaink, reményeink fűződnek. Itt állok, hogy tolmácsoljam azon érzelmeket, melyek a jelen pillanatban rezgésbe hozzák szívünket. Itt, hogy hangot adjak a dicső eszmének, melynek megünneplésére egyházkerületünk tiszteletreméltó képviselői, az ifjúság és iskola nemeslelkű barátai e hajlékban összesereglettek. Miként felelhetek meg a megtisztelő, de nehéz hivatásnak ! Legjobban bizonyára ugy, ha átengedem a szót maguknak a diszes falaknak, melyek közé vonulni szándékozunk. Hisz maga az Ur mondta: „ha az emberek hallgatnak, a kövek fognak kiál> tani." Kiáltott az omló kő, midőn bucsut mondottunk kedves régi épületünknek, most is megelevenül a porszem, megszólal a kő, melyből a régi romjain a tudomány uj temploma épült. A kövek kiáltó szava cseng most füleinkben s e néma prédikátor hirdet egy épületes, tanulságos szót: „sokat vettetek, sokkal tartoztok." Sokat vettetek ! E szót hangoztatják a néma kövek, melyek magasztos rendeltetésük által magasb hivatást nyernek. Régi alapon áll az uj épület. Századok viharai vonullak el tanintézetünk fölött. Gyönyörködve legeltetjük szemünket az egyszerűségében méltóságos, diszes épületen, a fundamentumig, melyen nyugszik, nem hat le tekintetünk. Pedig ma megszólal az alapkő is. A XVI. század vilígmozgató eszméinek Géniusza kiveszi a kő alját, napfényre hozza az okiratot, mely főiskolánk dicső múltjának hagyományait foglalja magában. A szellem, mely főiskolánkat életre keltette, a reformáczió szelleme volt. Kezdette a századokon át gyámság alatt álló emberiség nagykorúságát. Az evangelium egyháza magadta Istennek, a mi Istené, s a császárnak a mi a császáré. Magadta az államnak, a mi az államé, a tudománynak, a mi a tudományé. Önmagának csak az erkölcsi, csak a vallási világot tartotta fenn. Itt akar plántálni, itt akar működni, nem törekszik dicsőség, nem hatalom után ; kovász akar lenni, mely áthatja a tésztát, termékeny csira, mely a szivek mélyében, a társadalom réte-