Evangélikus Egyház és Iskola 1894.

Tematikus tartalom - Belföld - Pestmegyei esperesség

269 A vallás-erkölcsi nevelés kérdéséhez, — Válasz Ráj ter János úr czikkére.*) — II. Legutóbbi — e tárgyról irt — czikkemben igyekeztem kimutatni, hogy elvi szempontból semmi­féle oly intézményt kárhoztatni nem lehet, mely a gyermeksereg vallás-erkölcsi nevelését tűzi ki czél­jául. Tehát sem a vasárnapi iskola, sem a gyermek istentisztelet, sem pedig a katechisatio hasznos voltát kétségbe vonni semmi körülmények között sem merném. Mindegyikkel lehet szép eredményt elérni, csak oly egyén kell hozzá, a ki belelát a gyerme­kek lelkébe, ismeri gondolataikat, ismeri természe­tüket és ha ez az egyén fel tudja abban fedezni a gyermek szellemi lényét irányító hatalmat, az öröm­érzetet és Krisztus tanításának erejével erre igyek­szik hatni, akkor győzelme bizonyos. De ha elvi szempontból egyik intézményt sem támadhatjuk is meg, ebből még nem következik, hogy egyik, avagy másik intézménynek a czél érde­kében nagyobb jelentőséget ne tulajdoníthatnánk. Ebben a tekintetben az előnyt határozottan a gyer­mekek isteni tiszteletének adom. Maga a vallásoktatás — különösen a mai for­mában — nem elégséges arra, hogy öntudatos, buzgó protestánsokat, hitükért küzdő, önfeláldozásra kész vallásos egyéneket neveljen. Hol van a hiba? Mond­juk ki csak az igazat: mi bennünk, kikre a legiga­zabb ligy, a protestantismus ügye s nem csak a leg­szentebb, de az egyedüli szent könyv, a biblia van bizva. Nem tudunk bánni avval a hatalommal, mely ezekben rejlik ; különben mindenkinek meg kellene előttük hajolni. Ne legyünk elfogultak önmagunk iránt, de vegyük tekintetbe, hogy a gyermek olyan lesz, a milyennek neveljük. Igaz, hogy a szülői ház és a környezet legtöbb esetben akadályul szolgál, de ha mi sem teszünk semmit a gyermekek nevelése érdekében, akkor épenséggel ne csodálkozzunk azon, ha népünk mindinkább közeledik az erkölcsi romlás felé Épen az a baj, hogy sokat tanítunk, de keveset nevelünk. A tanítás eredménye mulandó, a nevelésé pedig örök; a mit megtanultunk, azt könnyen el is felejtjük, de a mi már egyéniségünkkel egybe for­rott, attól nem válhatunk meg sohasem. Ha tehát találunk oly intézményt, mely az egész egyéniségre hat, mely az értelmen át az érzelemnek és az akaratnak is ad határozott irányt, mely az egész embert neveli, lelkületét jóvá, nemessé teszi, mely szóval az embert Isten országába juttatja, akkor a vallás-erkölcsi nevelés kérdését elvi-, de egyszers­mind gyakorlati alapon is megoldottuk. Ily intézmény csak egy van : az istentisztelet. Felmerül tehát a kérdés: elküldhetjük-e a 6 —10 éves gyermeket a felnőttek istentiszteletére? A kinek csak egy kis psychologiai érzéke van, eme kérdésre bizonyára tagadó választ fog adni. Minden elméleti fejtegetést kizárva egyedül a tapasztalatra utalok. *) L. Evang. Egyház és Iskola 28. és 29. sz. Igaz ugyan, hogy a gyermek az isteni tiszte­leten énekel a felnőttekkel együtt s ennek üdvös és hasznos voltát természetesen kétségbe nem vonhat­juk; de mit csinál az egyházi beszéd alatt? Legjobb esetben unatkozik, de leggyakrabban — ha nincs kell " felügyelet alatt — szórakozást keres magának, beszélget társaival, vagy pedig játszik; de arról, hogy mit beszél a lelkész, fogalma sincsen ; de nem is lehet, mert beszédét nem érti meg. — Volt idő — tán ma már ilyesmi nem történik, — hogy a németül nem értő tanuló ifjúságot a német isteni tiszteletben való részvételre kényszerítették. Ilyen körülmények között elfásul a gyermek lelke, mert nincs oly tápláló erő, mely életet oltana szivébe. A gyermek lelke fehér lap, melyet, ha betöltetlenül hagyunk, nyomában közönyösség, elvtelenség fakad, minthogy a mindennapi élet akkor salakot vet oda ; de ha az evangelium betűit irjuk reá, minden jónak, boldogságnak' kútfeje lészen az. üe az evangelium tanítását máskép nem egyéníthetjük a gyermekben, ha csak az értelemre, érzelemre és akaratra nem hatunk s minthogy ezt csak az isteni tisztelet által tehetjük, más nem marad hátra, minthogy tartsunk külön önálló isteni tiszteletet a gyermekek részére. Hogy szerény véleményem szerint milyen legyen ez az isteni tisztelet, azt e becses lap folyó évi 14-ik számában volt alkalmam ismertetni ; tehát itt avval nem foglalkozom; csak Rájter úr felfogására teszek még egy néhány észrevételt. A gyermek-istentiszteletek keletkezésének ismer­tetése után ugyanis azt mondja: „Komoly szükség­érzet tehát nem volt szülőoka a gyermekistentisz­teleteknek, hanem legnagyobbrészt csak a kényelem, a teherkönnyítés." Véleményem szerint az mellékes, bármiként keletkezett is a gyermek isteni tiszteletek intézménye, de hogy az okvetlenül szükséges, a fen­tebbiek alapján kétségbevonhatlan. Azt azonban, hogy szülőoka a kényelem és teherkönnyítés lenne, nem fogadhatom el, mert egy igazán gyermekeknek szóló egyházi beszéd elkészítése mindig több fárad­ságba kerül, mint a katechesis kidolgozása. Különben a beszéd alapján tartandó katechisatio a gyermekek isteni tiszteleténél sem maradhat el. A mi von der Goltz felfogását illeti, az határo­zottan téves ; de ebből még nem következik, hogy e miatt magát a gyermekek isteni tiszteletét támad­juk meg. Ha ennek csakugyan az lenne a feladata, hogy hozzászoktassuk a gyermekeket a kultusi cse­lekvényekhez, akkor én is azt mondanám, inkább hagyjuk azt, sem hogy ezen az alapon az isteni tisztelet az egyháztagok előtt opus operatum legyen. — A gyermekek isteni tiszteletének az a feladata, hogy élővé tegyük a'gyermek lelkében magát a Krisz­tust, hogy így azután ne a külsőségekben keresse a vallásos élet kielégítését, hanem a lélek belső éle­tében. Épenséggel nem akarom kétségbe vonni a ka­techisatio fontosságát; de eme kifejtő módszert ered­méuynyel csak akkor alkalmazhatjuk, ha a gyermek vallásos gondolkodásának alapját már előbb az ének-

Next

/
Thumbnails
Contents