Evangélikus Egyház és Iskola 1894.

Tematikus tartalom - Belföld - Rómának türelmessége

125 háború pusztításai közepett, mikor egész Európa forrongott, mikor városokat, embereket emésztett tűzláng — keresi azt, a mi az embereket nem szétválasztani, de egyesíteni, — nem dühösíteni, de kibékíteni alkalmatos vala, s mint ilyen tervbe vétetett is, és megpróbáltatott. S ezen „irenikus törekvések" aztán az „árnyék mellett" a „fényoldalak", — a szellemileg eló'keló', Önzetlen férfiak vállalatai az egyházi béke érdekében". Mert békességnek és keresztyén egyháznak állania kell. Idők jönnek, idők mennek, de a változó időkben is mindig érvényesül a „valóban keresztyén gondolkodás", megmarad az egyház, mivelhogy az örök és romba dönthetetlen, ha mindjárt — a mint az történt is — a reformátusok a lutheránusokat a pogányok és atheisták közé sorolják, míg viszont a lutheránusok a kálvinistákat sakramentáriusoknak, hazugoknak s eretnekeknek nevezik, Róma meg örül a protestáns evangélikusoknak ezen egymás elleni viaskodásán, mely viaskodás azonban megszűnik egyidőre mindig akkor, mikor hathatósan s közösen bizonyítani ke'l, hogy „a pápa Antikrisztus." A békéltető törekvéseket szerző bemutatja részletesen is 22 lapra terjedő gondos, szakavatott, tömör munkájában. Dr. Kvacsala János, a tudós Comenius-iró, egyetemi professor „Antrittsvorlesung"-járól szólva, még egy, a szerző személyére vonatkozó dologról óhajtunk ez alkalommal emlékezni. Kvacsalát tudniillik kineveztetésekor igen megtámadták főképen németországi lapok azért, hogy a dorpati, eddig nagyobbára német universitást oroszosító czári kormány szolgálatába lépett, — de egy-két magyar lap is honhűtlenséggel határos felhasználhátósággal stb. vádolta őt. Hát mi beáilunk a milyen-olyan prókátoroknak. — A német könnyen érthető, természetes panaszokra nem reflektálunk, a magyar vádra nézve azonban azon nézetünket fejezzük ki, hogy Kvacsalát mindaddig, míg az ellenkező ki nem tűnik: nincsen okunk Magyarország ellenségei sorába számítani. Azon egy — bizonyára fontos — körülmény, hogy külföldön vállalt egyetemi tanári állást, oda is magyarázható, hogy tehetségeinek megfelelőbb, széles, olyan működési kört óhajtott elfoglalni, minő számára itthon talán nem nyílt! Kőrösi-Csoma-Sándorokról nem beszélve, hány magyar iparos, azután művész megteszi ezt! Mennyi magyar diva ragyog külföldi színpadokon! Bár vannak — tudjuk s hiszszük — olyan lelkes hazafiak is, a kik — mint mondani szokás — a világ minden kincseiért oda nem hagynák hónuk földjét, a melyen „élnihalni kell!" De vájjon ki az, a ki Munkácsy Mihályt ne igtatná a magyarok hervadhatlan érdemű nagyjainak sorába, noha állandóan Párisban lakik? S Zichy Mihály, a czárnak festőművésze, nem e szintén a magyar név dicsőségét hordozza meg ? Es Liszt Ferencz nem-e honunk büszkesége? — Bizony, bizony egynémely külföldön működő nagytehetségű honfitársunk kitűnő alkotásaival sokat tesz vagy tehet arra nézve, hogy Európa mind jobban és jobban észrevegye hazánkat, nemzetünket. Az idő is változott, haladt, — bús emigránsok magvetése után ! . . Igaz ugyan az is, hogy — ha már művészekről esik bővebben a szó — van fentebbieknek ellenkezőjére is példa ; egy régi példa. Ki ne ismerné Dürer Albertnek, ezen eredetileg — mint azt Haan Lajos a néhai b.-csabai tudós ev. pap kimutatta s a német tudósok is acceptálták — Ajtós hivású, de azután Németországba kivándorolt s ott egészen németté lett — tehát Magyarország számára elveszett — nagy festőművésznek hirét, nevét?! A Comenius-tudóson áll, hogy a külföldön élő magyarok, mely kategóriájába kiván majd jutni. — Finnország szomszédságában azon orosz egyetemen, hol az eszthek, lappok s magyarok nyelvét is tanítják, azon birodalomban, melyben a vogulok, osztyákok is laknak,*) a történeti theológia tanszékén, az úgy a magyar polgári, valamint a magyar protestáns egyházi szépséges múltú történetnek is oly jó ismerője, mint a mi nagytanulmányú, humánus, irenikus, nyelv- s történettudós szeretett barátunk : nem hiszszük, hogy megfeledkeznék küzdő hónáról, édes Magyarországról, melynek geniális és hős költőjétől való azon dal is, mely a Pozsonyból nem könnyű szívvel Dorpatba búcsúzott professornak — Bácska szülöttjének is — kedves danája, tudniillik hogy : „Kis lak áll a nagy Duna mentében, Oh mi drága e lakocska nékem, Könnyben úszik két szemem pillája. Valahányszor emlékszem reája! Bár maradtam volna benne végig ; De az embert vágyai vezérlik ; Vágyaimnak sólyomszárnya támadt; Odahagytam kis lakom s „hazámat !" Krupec István. lll^lli. Rómának türelmessége. (Egy temetkezési história, a mint napjainkban tényleg megesett.) Schwalm Gy., ev. lelkész. „Erről esmérik meg mindenek, hogy én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretenditek." János 13, 35. I. Plutarch, Hadrián római császárnak tanítója beszéli, miszerint Epithersis Itáliába hajózott volna s ugyanazon órában, midőn Urunk a keresztfán kiadta lelkét, Saxae sziget közelében egy titokzatos hang azt kiáltotta volna : „Hirdessétek, hogy a nagy Pan meghalt." Epithersis megjegyzi, hogy ezen hang hallatára ő az összes hajósnéppel rendkívül megijedt s egymás közt nem tudtak megegyezni, vájjon engedjenek-e ezen felszólításnak vagy nem? Akaratlanul is eszembe jut azon gyászhír, mely Urunk halálozásának nagy hetében szintén Itália felől hangzott hozzánk : „Kossuth Lajos, a magyar szabadságnak atyja" — a nagy Pan, felszabadult hazánknak ezen őrangyala — „meghalt." Nem-e szintén rémületbe ejtette ezen gyászhír a *) Az ural altáji népeknél a Finn ágnál 4 nyelvcsaládról írnak némely philologusok : 1. ugor (osztyák, vogul, magyar), 2. bolgár (cseremisz, mordvin), 3. permi (permiek, zűrjének, ostyákok) s 4. a tulajdonképi finn nyelvcsalád (suomok, eszthek, lappok s livek azaz liflandiak) mind rokonok. Az eszth nyelvnek pedig 3 tájszólása közül egyik épen a dorpati vagy keleti, a mely leginkább viseli magán az ősjelleget, mert különben általában sok germán és orosz szó keverődött a finn törzsű eszth nyelvbe.