Evangélikus Egyház és Iskola 1894.

Tematikus tartalom - Czikkek - Prot. iskolák és az államsegély

116 része nem fogja elfogadni ezt a bölcsességet. Szeretem hinni, hogy az egyes kerületek és egyházmegyék, melyekhez ez a nagyfontosságú tárgy okvetlenül lekiildendő, nem fogják engedni az egyházegyetem felgyújtását. A nagybizottság egyik tekintélyes tagjától azt hallottam, hogy a „törvényjavaslat" készítői nem akarják gyarló munkájukat az egyházmegyei gyűlések Ítélete alá bocsátani! Vájjon lehetséges-e ez? Hiszen ennél életbe vágóbb kérdésünk még nem volt. Ha van kérdés, melynél a jogosult vélemények megliallgatandók, akkor ez bizonyára az. Itt nem csak egyes egyházkerületekről, hanem egyházmegyék és egyházközségek darabolásáról és új beosztásáról van a szó. Erre nézve pedig a zsinati új törvény 80-dik szakasza azt mondja, hogy „az egyházközségeknek egyházmegyékbe osztásához és az egyházmegyék területi viszonyainak megváltoztatásához, valamint az egyházmegyék alakításához, az érdekelt egyházközségek és egyházmegyék meghallgatása után, az egyházkerületi és egyetemes közgyűlés jóváhagyása szükséges." Ennek a törvénynek tiszteletbentartását jogosan várjuk püspökeinktől, sőt méltán követelhetjük is, mert ily nagy horderejű kérdésnél az erőszakos keresztül hajtás megbőszülj a magát. Ez az én szerény véleményem a kerületek „arányosításáról" s az ezzel kapcsolatos intézkedésekről szóló törvényjavaslatról. Sajnálom, hogy jót nem mondhatok felőle, mert hamisnak tartom az alapelvet, melyből kiindul és veszedelmesnek az eredményt, mely abból következni fog. De nem elégszem meg csupán a kárhoztatással. Jövő levelemben, ha Nagytiszteletűséged megengedi, elmondom saját igénytelen véleményemet arra nézve, miként gondolnám én leghelyesebben beosztandóknak a mostani kerületeket? Dunántúli. A képviselőház most folyó vitáiban Eötvös Károly egy nagyfontosságú javaslatot nyújtott be, mely nem kevesebbet czéloz, mint az 1848. 20. t.-czikk teljes végrehajtását. Mig tehát eddig csak a középiskoláink fogadták el félve, vonakodva s inkább csak a szükség által kényszerítve az államsegélyt, most már egyenesen az egyházak javadalmazásáról van szó. Lesznek bizonynyal, a kik ezek hallatán borzadva gondolnak az állami mindenhatóság veszedelmes voltára. Egyházi függetlenségünket, melyet karddal kezünkben vívtunk ki s karddal nem bírtak tőlünk elvenni, most magunk adjuk el ama bibliai tállencséért?! Mindenesetre nagy ára lenne az állam segedelmének, ha mindjárt meg is hagynák egyházi ügyekben szabad önrendelkezési jogunkat, de cserébe kívánnák érte, mondjuk, egyházi elöljáróink politikai meggyőződését. Azonban elvi szempontból tekintve a dolgot, az államsegély elfogadását nemcsak jogosultnak, de egyenesen kötelességnek kell tartanunk. Ha az államnak feladata polgárainak anyagi és szellemi jóléte felett őrködni, szükségeik kielégítéséről gondoskodni, — már pedig a vallás mindeuha az első rendű szellemi szükségletek közé tartozott, ugyan mit szóljunk hozzá, ha ezt csupán egy felekezettel szemben gyakorolja? Ertem én azt, hogy az üldözés és elnyomás szomorú napjaiban őseink így szóltak : hagyjátok nekünk a mi Istenünket saját hitünk, meggyőződésünk szerint tisztelni s mi hála fejében nem kívánunk se ama dús javadalmakból részt, melyekkel nagy királyaink az egyházat elhalmozták, sem pedig ennek fejében az állam részéről valami kárpótlást. Ámde ha ma maga az állam látja át, hogy nem egyenlő mértékkel mért alattvalóinak, vájjon melyik helyesebb : azt mondani-e, hogy visszaveszem minden felekezettől, a mit nekik adtam, éljen meg mindenik, a hogy tud, s ezáltal mérhetetlen bonyodalmakat előidézni ; vagy pedig azt mondani, hogy lia eddig nagylelkű voltam az egyik felekezettel szemben, most az leszek a másikkal szemben is, annyival inkább, mert azt tapasztalom, hogy épen bőkezűségem miatt az a másik egyház oly jogokat követel magának, melyek már az állam eszméjét veszélyeztetik. Azt nem is említem, hogy vannak oly polgárai is e hazának, kiket talán épen az fog az állam iránti hűségre indítani, ha látják, hogy ez az ő egyházukat is támogatásban részesíti. Legföljebb tehát az elfogadás módozataiban kell egyházainknak óvatosaknak lenniük. Meg kell ugyanis gátolni, hogy az állam egyes községekkel mintegy alkuba bocsátkozzék az adandó segélyre nézve. Az ilyen segítség csakugyan többé-kevésbé mindig az épen kormányon levő férfiak jóakaratától függ s nagyon is a könyöraaomány szinét viseli magán s a dolog természeténél fogva könnyen korteseszközzé válhatik. Hála a mindenhatónak, zsinati törvényeink megadták evangélikus egyházunknak az egységes szervezetet; szavazza meg az országgyűlés lélekszám vagy a községek arányában a kiosztandó segélyt, nem bánom, bizonyos meghatározott föltételek mellett és czélra, de azok felhasználása bizassék aztán az egyetemes gyűlésre. Természetesen, egészen más lapra tartozik középiskoláink segélyezésének ügye. Eredetileg talán itt is helyesebb lett volna a föntebbi eljárásmód, de minthogy ezt az utat nem követtük, ma már ez irányban hiábavaló minden recriminatio. Különben is a közoktatás par excellence állami ügy s ha Tréfort miniszter elismerő szavai szerint „a protestáns egyházak iskoláik fentartásával nagy terhet vettek le az állam vállairól a múltban", viszont az állam kötelessége most, hogy a tudományoknak eme felszentelt csarnokai továbbra is a kor színvonalán maradhassanak s teljesíthessék továbbra is hazafias missiójukat. De nem is valósultak azok a rémképek, melyekkel az aggságoskodók vissza akartak riasztani az állami segély elfogadásától. A kormány beéri egy-két tanári széknek protestáns férfiakkal való betöltésével s némileg szorgosabb felügyelettel. Tantervünk nagyjából úgyis az állami tantervhez alkalmazkodik s